24. fejezet - Zero sorsa

2010. dec. 11. 6:33 Írta: Retasu Sakura 9 megjegyzés
24. fejezet


Zero sorsa



 (Zero szemszöge)

 A kocsi elindult én meg vissza néztem. Ahhoz képest, hogy az volt a tervem kiirtom őket, most valahogy szomorú vagyok, hogy Yuuki- t a halál szélére küldtem. Lehet, hogy Kaname meséi hatottak rám így? A történetek igazságában nem kételkedtem, végül is Toga minden erejével el akarta hallgattatni Kuran- t.

Seiren megbökött a könyökével, hogy forduljak előre, mert nem rám tartozik, mi történik a kastélyban. Kaien is rám kapta szemeit és szónokolni kezdett.
 - Nagyot csalódtam benned Zero! Azt ígérted békén hagyod őket. Most nézd meg mi történt veled és mit tettél Yuuki- val. Miattatok kell most küzdenie az életéért. Ezt akartad Zero? Meg kaptad már, amit akartál?
 - Tudom... mit tettem. És nem ezt akartam. Azt akartam, hogy ne kelljen küzdeni, hanem rögtön meghaljon. De sajnos csak egyet tudtam leszerelni. A többi megpattant- dőltem hátra óvatosan, mert fájtak a végtagjaim.

Seiren akkor ölni tudott volna a pillantásával és karmait a torkomhoz szegezte.
 - Ne merészelj még egyszer ilyen tiszteletlenül beszélni Yuuki úrnőről és Kaname nagyúrról, különben azok lesznek életed utolsó szavai!
 - Nyugalom Seiren. Nem fog előfordulni többé. Zero! Nem akarom megtudni, hogy a Kuran kastély közelébe merészkedtél egyedül, vagy Toga- val. Békén fogod hagyni őket, vagy gondoskodom róla, hogy a szövetségi börtönben köss ki. Bármennyire is fáj ezt mondanom- hajtotta le gondterhelten a fejét nevelő apám.
 - De a szövetség már nem létezik! Igaz?- ellenkeztem.
 - De igen. Újból létezik. Vezetője nincsen, de létezik most is. Különben már nem lennének vadászok sem- nézett fel komolyan.
 - Aha. Hát akkor nincs választásom ugye?- vontam vállat.
 - Bizony nincs. Tehát ne próbálkozz semmivel. Kaname nagyúr különben is megerősítette a védlemte az iskolában, hogy ne tudj kiszökni- szólalt meg mellettem ülő éjszakai őröm.
 - Remek! Ezt tartsd észben Zero!- dorgált meg Kaien.
 - Igyekszem megjegyezni!- ásítottam a képembe, hogy végre leszálljon rólam.
Meg is tette. Csalódottan megrázta a fejét és csendben maradtunk az út végéig.




1 hét múlva...



A sebesüléseinket ellátták az akadémián és folytattuk életünket. Toga gyorsan gyógyult. Nem is voltak súlyos sebei. 2 nap alatt toppon volt, ellentétben velem. Én 1 hét után is bekötözött csuklóval és lábbal jártam órákra. Órákra, melyeket Toga tartott. Természetesen a házi őrizetről sem feledkezett meg az igazgató. Toga minden lépésemet figyelte és követett mindenhova. Persze csak tisztes távolságból, hogy nem legyen annyira zárt a légterem.

Seiren- ről nem volt elmondható ugyanez. Éjszaka alvás közben a szobán belül az ajtóban állt és bámult. Nem engem és ez volt a mázli. Hanem révedt maga elé, mint egy szobor. A világ minden kincséért sem lehetett lekoptatni. Ez volt a feladata, amit Kuran- tól kapott. Az ő szava szent Seiren számára. És még a Bloody Rose- t is Kaien tartotta elzárva. Pedig úgy lelőttem volna vele, hogy hagyjon békén. De az nem oldott volna meg semmit. Még rosszabb is lett volna

Ezekben az ideg tépő időkben egyvalaki nem adta fel a ,,zaklatásomat". Nem nevezném zaklatásnak, mert sokszor kifejezetten jól jött a társasága. Ez a valaki Sayori volt. Folyton velem beszélgetett és úgy mond segített Toga- nak őrizni engem, mert együtt lógtunk a suliban és együtt jártunk órára. Egyszer meg is kérdezte óra után, hogy mi történt velem. A kötésekről kérdezgetett.
 - Te jó ég! Zero! Mi történt veled? Hol voltál, hogy ilyen sebeket szereztél?- ijedt meg, mikor először mentem órára.
 - Szia Yori! Ide ülök melléd jó? Ha tovább megyek úgy érzem összecsuklok- ültem le mellé és kifújtam magam. A lábam jobban fájt, mint amikor friss volt a seb. Lehet azért mert tökig kenték fertőtlenítővel, ami persze csípett.
 - Jó. Persze, de komolyan mi történt? Nagyon rosszul festesz- húzódott odébb, hogy elférjek.
 - Csak... belekeveredtem egy verekedésbe, mikor az igazgató motyóit szereztem be egy másik városban. Nem nagy ügy- állítottam elő egy kis füllentést. Legalább van egy jó fedő sztori az ügyhöz.
 - Vigyázhatnál jobban is. Amilyen forrófejű vagy mondjuk nem csodálom. És... találkoztál a bál óta... Yuuki- val?- kérdezte és mereven az asztalt bámulta zavartságában.- Bocsáss meg, hogy mindig ezzel zaklatnak, de szinte testvérek voltatok és szerintem te tudsz a legtöbbet jelenleg róla. Hogy mi történik vele most a nagyvilágban.
 - Igazad van. Tényleg tudok. Találkoztam is vele. Most per pillanat beteg... nagyon beteg, de ha ezt leszámítjuk boldogan él. Megtalálta az igazi családját, ahova tartozik. Belőlük sem maradt től sok, de boldog a maradékkal- könyököltem az asztalra.
 - Értem. És kivel van most? A szülei nevelik?- kíváncsiskodott tovább.
 - Nem. De menni kéne egy másik terembe. Menjünk együtt és út közben elmesélem- álltam fel.
 - J... jó- bólintott. Nagyon meglephettem. a magányosságomról voltam híres az osztály társaim között.

Az iskola folyosóján sétáltunk a következő óránkra. Toga a nyomunkban, azaz nyomomban. Persze tisztes távolságot tartva.
 - Nos az az igazság, hogy Yuuki családja igen megritkult. És ezt komolyan mondom. Nincsenek már szülei, se nagyszülei, se más rokona. Egyedül a bátyja maradt életben. Nagyon jó, inkább túl jó kapcsolatban vannak egymással. Most vele él Yuuki és néhány barátjukkal egy kastélyban a hegyekben. Szóval nem kell félteni- csak tőlem, tettem hozzá gondolatban.
 - Értem. Szegény. De ha ennyire szereti a bátyját, az csak jó lehet. És mi a neve? Gondolom nem Kurosu- nak hívják többé. És Zero! Kaname Kuran a bátyja igaz?- félénkeskedett.
 - Igen ő. Most vele él Yuuki. A mostani neve Yuuki Kuran- fedtem fel egy keveset Yuuki titkából.
 - Gondoltam. Mindig is erős érzelmek kötötték Kaname- hoz. Emlékszel, amikor még ne mtudták, hogy testvérek, Kaname és Yuuki együtt jártak?- nevetett. Olyan nyilvánvaló volt számára, hogy Kaname Yuuki bátyja, hogy az már hihetetlen.
Kaname után- nevettem vele. Akkoriban még nem viccként fogtam fel, de most visszaemlékezve nagyon bolond dolognak tűnik.
 - Az biztos. Egyesek még most is sírnak utána és az elmentek után- viccelődött.
 - Szegények. Micsoda trauma- nyitottam ki előtte az ajtót, mint egy udvarias fiú, mert időközben megérkeztünk a másik teremhez.
 - Köszönöm Zero!- lépett be a terembe én meg követtem őt.

Jó volt vele beszélgetni, szóval megint mellette foglaltam helyet, amire a hátunk mögött ülők sugdolózni kezdtek.
Vámpír füleim voltak tehát jól hallottam minden szót.
 - Ugye tudod, hogy most arról  pletykálnak mögöttünk, hogy járunk?- súgtam neki oda.
 - Miiii? De mi nem is... Ajaj!- pirult el szegény.
 - Semmi baj, majd én elintézem- intettem le.

Hátra fordultam és gyilkos pillantással néztem a sugdolódzó társaságra.
 - Hallom ám és egy szó sem igaz!- mormogtam félelmetesen és hatott. A társaság hátrahőkölt és befogta a száját. Vigyorogva fordultam vissza Yori felé.- Mondtam, hogy elintézem!
 - Igen. Köszönöm! Ügyes vagy!- bökött oldalba, mint egy jó barátot és békejobbot nyújtott.- Barátok?- kérdezte.
Egyedül volt, ahogy én. Egyikünknek sem volt barátja. Eltűrtek minket az emberek, de különcnek tartottak. Átgondoltam a dolgot és nem láttam okát annak, hogy miért ne.
 - Barátok!- mondtam és nevetve kezet ráztunk.
Itt ért vége számomra a Kuran- ok utáni vadászat. Legalább is egyelőre.



 VÉGE!