Vampire Knight Hunting

24. fejezet


Zero sorsa



 (Zero szemszöge)

 A kocsi elindult én meg vissza néztem. Ahhoz képest, hogy az volt a tervem kiirtom őket, most valahogy szomorú vagyok, hogy Yuuki- t a halál szélére küldtem. Lehet, hogy Kaname meséi hatottak rám így? A történetek igazságában nem kételkedtem, végül is Toga minden erejével el akarta hallgattatni Kuran- t.

Seiren megbökött a könyökével, hogy forduljak előre, mert nem rám tartozik, mi történik a kastélyban. Kaien is rám kapta szemeit és szónokolni kezdett.
 - Nagyot csalódtam benned Zero! Azt ígérted békén hagyod őket. Most nézd meg mi történt veled és mit tettél Yuuki- val. Miattatok kell most küzdenie az életéért. Ezt akartad Zero? Meg kaptad már, amit akartál?
 - Tudom... mit tettem. És nem ezt akartam. Azt akartam, hogy ne kelljen küzdeni, hanem rögtön meghaljon. De sajnos csak egyet tudtam leszerelni. A többi megpattant- dőltem hátra óvatosan, mert fájtak a végtagjaim.

Seiren akkor ölni tudott volna a pillantásával és karmait a torkomhoz szegezte.
 - Ne merészelj még egyszer ilyen tiszteletlenül beszélni Yuuki úrnőről és Kaname nagyúrról, különben azok lesznek életed utolsó szavai!
 - Nyugalom Seiren. Nem fog előfordulni többé. Zero! Nem akarom megtudni, hogy a Kuran kastély közelébe merészkedtél egyedül, vagy Toga- val. Békén fogod hagyni őket, vagy gondoskodom róla, hogy a szövetségi börtönben köss ki. Bármennyire is fáj ezt mondanom- hajtotta le gondterhelten a fejét nevelő apám.
 - De a szövetség már nem létezik! Igaz?- ellenkeztem.
 - De igen. Újból létezik. Vezetője nincsen, de létezik most is. Különben már nem lennének vadászok sem- nézett fel komolyan.
 - Aha. Hát akkor nincs választásom ugye?- vontam vállat.
 - Bizony nincs. Tehát ne próbálkozz semmivel. Kaname nagyúr különben is megerősítette a védlemte az iskolában, hogy ne tudj kiszökni- szólalt meg mellettem ülő éjszakai őröm.
 - Remek! Ezt tartsd észben Zero!- dorgált meg Kaien.
 - Igyekszem megjegyezni!- ásítottam a képembe, hogy végre leszálljon rólam.
Meg is tette. Csalódottan megrázta a fejét és csendben maradtunk az út végéig.




1 hét múlva...



A sebesüléseinket ellátták az akadémián és folytattuk életünket. Toga gyorsan gyógyult. Nem is voltak súlyos sebei. 2 nap alatt toppon volt, ellentétben velem. Én 1 hét után is bekötözött csuklóval és lábbal jártam órákra. Órákra, melyeket Toga tartott. Természetesen a házi őrizetről sem feledkezett meg az igazgató. Toga minden lépésemet figyelte és követett mindenhova. Persze csak tisztes távolságból, hogy nem legyen annyira zárt a légterem.

Seiren- ről nem volt elmondható ugyanez. Éjszaka alvás közben a szobán belül az ajtóban állt és bámult. Nem engem és ez volt a mázli. Hanem révedt maga elé, mint egy szobor. A világ minden kincséért sem lehetett lekoptatni. Ez volt a feladata, amit Kuran- tól kapott. Az ő szava szent Seiren számára. És még a Bloody Rose- t is Kaien tartotta elzárva. Pedig úgy lelőttem volna vele, hogy hagyjon békén. De az nem oldott volna meg semmit. Még rosszabb is lett volna

Ezekben az ideg tépő időkben egyvalaki nem adta fel a ,,zaklatásomat". Nem nevezném zaklatásnak, mert sokszor kifejezetten jól jött a társasága. Ez a valaki Sayori volt. Folyton velem beszélgetett és úgy mond segített Toga- nak őrizni engem, mert együtt lógtunk a suliban és együtt jártunk órára. Egyszer meg is kérdezte óra után, hogy mi történt velem. A kötésekről kérdezgetett.
 - Te jó ég! Zero! Mi történt veled? Hol voltál, hogy ilyen sebeket szereztél?- ijedt meg, mikor először mentem órára.
 - Szia Yori! Ide ülök melléd jó? Ha tovább megyek úgy érzem összecsuklok- ültem le mellé és kifújtam magam. A lábam jobban fájt, mint amikor friss volt a seb. Lehet azért mert tökig kenték fertőtlenítővel, ami persze csípett.
 - Jó. Persze, de komolyan mi történt? Nagyon rosszul festesz- húzódott odébb, hogy elférjek.
 - Csak... belekeveredtem egy verekedésbe, mikor az igazgató motyóit szereztem be egy másik városban. Nem nagy ügy- állítottam elő egy kis füllentést. Legalább van egy jó fedő sztori az ügyhöz.
 - Vigyázhatnál jobban is. Amilyen forrófejű vagy mondjuk nem csodálom. És... találkoztál a bál óta... Yuuki- val?- kérdezte és mereven az asztalt bámulta zavartságában.- Bocsáss meg, hogy mindig ezzel zaklatnak, de szinte testvérek voltatok és szerintem te tudsz a legtöbbet jelenleg róla. Hogy mi történik vele most a nagyvilágban.
 - Igazad van. Tényleg tudok. Találkoztam is vele. Most per pillanat beteg... nagyon beteg, de ha ezt leszámítjuk boldogan él. Megtalálta az igazi családját, ahova tartozik. Belőlük sem maradt től sok, de boldog a maradékkal- könyököltem az asztalra.
 - Értem. És kivel van most? A szülei nevelik?- kíváncsiskodott tovább.
 - Nem. De menni kéne egy másik terembe. Menjünk együtt és út közben elmesélem- álltam fel.
 - J... jó- bólintott. Nagyon meglephettem. a magányosságomról voltam híres az osztály társaim között.

Az iskola folyosóján sétáltunk a következő óránkra. Toga a nyomunkban, azaz nyomomban. Persze tisztes távolságot tartva.
 - Nos az az igazság, hogy Yuuki családja igen megritkult. És ezt komolyan mondom. Nincsenek már szülei, se nagyszülei, se más rokona. Egyedül a bátyja maradt életben. Nagyon jó, inkább túl jó kapcsolatban vannak egymással. Most vele él Yuuki és néhány barátjukkal egy kastélyban a hegyekben. Szóval nem kell félteni- csak tőlem, tettem hozzá gondolatban.
 - Értem. Szegény. De ha ennyire szereti a bátyját, az csak jó lehet. És mi a neve? Gondolom nem Kurosu- nak hívják többé. És Zero! Kaname Kuran a bátyja igaz?- félénkeskedett.
 - Igen ő. Most vele él Yuuki. A mostani neve Yuuki Kuran- fedtem fel egy keveset Yuuki titkából.
 - Gondoltam. Mindig is erős érzelmek kötötték Kaname- hoz. Emlékszel, amikor még ne mtudták, hogy testvérek, Kaname és Yuuki együtt jártak?- nevetett. Olyan nyilvánvaló volt számára, hogy Kaname Yuuki bátyja, hogy az már hihetetlen.
Kaname után- nevettem vele. Akkoriban még nem viccként fogtam fel, de most visszaemlékezve nagyon bolond dolognak tűnik.
 - Az biztos. Egyesek még most is sírnak utána és az elmentek után- viccelődött.
 - Szegények. Micsoda trauma- nyitottam ki előtte az ajtót, mint egy udvarias fiú, mert időközben megérkeztünk a másik teremhez.
 - Köszönöm Zero!- lépett be a terembe én meg követtem őt.

Jó volt vele beszélgetni, szóval megint mellette foglaltam helyet, amire a hátunk mögött ülők sugdolózni kezdtek.
Vámpír füleim voltak tehát jól hallottam minden szót.
 - Ugye tudod, hogy most arról  pletykálnak mögöttünk, hogy járunk?- súgtam neki oda.
 - Miiii? De mi nem is... Ajaj!- pirult el szegény.
 - Semmi baj, majd én elintézem- intettem le.

Hátra fordultam és gyilkos pillantással néztem a sugdolódzó társaságra.
 - Hallom ám és egy szó sem igaz!- mormogtam félelmetesen és hatott. A társaság hátrahőkölt és befogta a száját. Vigyorogva fordultam vissza Yori felé.- Mondtam, hogy elintézem!
 - Igen. Köszönöm! Ügyes vagy!- bökött oldalba, mint egy jó barátot és békejobbot nyújtott.- Barátok?- kérdezte.
Egyedül volt, ahogy én. Egyikünknek sem volt barátja. Eltűrtek minket az emberek, de különcnek tartottak. Átgondoltam a dolgot és nem láttam okát annak, hogy miért ne.
 - Barátok!- mondtam és nevetve kezet ráztunk.
Itt ért vége számomra a Kuran- ok utáni vadászat. Legalább is egyelőre.



 VÉGE!

23. fejezet

Harc a kastélyban



(Kaien Kurosu szemszöge)

Mikor megkaptam Seiren- től a levelet nagyon elcsodálkoztam. Nem hitem volna, hogy Yuuki válaszol. Azt hittem Kaname- nak továbbítja a levelet és ő ír majd nekem. Kézbe vettem a borítékot, amin Yuuki aláírása és a Kuran család pecsétje volt. Kinyitottam és olvasni kezdtem.


,, Kedves Kaien!

Köszönöm leveledet, de számunkra úgy fair, ha ezt Zero- tól halljuk, ami valljuk meg őszintén lehetetlen dolog. Kaname úgy véli, hogy Zero- t meg kell fosztani a Bloody Rose- tól és az én véleményem is ugyanez. Kérlek gondoskodj erről. Mélységesen sajnálom ,ami Toga- val történt, de nem áll szándékomban korlátozni fajunk önvédelmét Zero miatt. Kérlek nézd ezt el nekem. És szeretnélek megkérni arra, hogy figyeltesd Zero minden lépését. Nem hiszem, hogy a tervei között szerepel az, hogy futni hagyjon minket.

Üdvözöl: Yuuki Kuran

2010.07.13."

Yuuki szavai megleptek, de végül nem tettem eleget kérésének és nem vettem el Zero- tól a Bloody Rose- t, amit hamarán meg is bántam.
Amikor Zero- t nem találtam sem a szobájában, sem az iskola környékén, tudtam. Yuuki- ért ment. Megijedtem és megkerestem Seiren- t. Amint megtaláltam útnak indultunk a Kuran kastély felé. Azzal, hogy tudtam hova megyek időt nyertünk. Zero- nak biztosan keresnie kellett.

Fél nap alatt már a hegyekben oltunk. Gyorsan felvázoltam Seire- nek miért jövünk ide és megígérte, hogy mindenben segít nekem. Le kell állítani ezt a nevetséges hajszát.

Út közben találkoztunk az éppen menekülő nemesekkel. Akatsuki Aido- t vitte a hátán.
 - Mi történt gyerekek?- érdeklődtem.
 - A kis fiacskája megtámadott minket. A Bloody Rose eltalálta Aido vállát és lábát, miközben a Kuran testvéreket védtük. Yuuki úrnő parancsára menekültünk el a kastélyból- mesélte le Ruka a történteket.
 - Rendben. Megyek és leállítom Zero- t. Ebből elég volt- mérgelődtem.

Nem tétováztam tovább. Neki vágtunk Seiren- nel a hegynek, hogy eljussunk a Kuran kastélyhoz. Juri és Ruka azért építették ide a kastélyt, mert gyönyörű panorámája van és mert Yuuki érdekei, hogy megvédjék őt a kíváncsi szemek elől, ezt kívánták. Csak az odajutás volt nehéz.

Megmásztuk a hegyet és futottunk a kastélyig. A kertet romokban találtuk. A rózsa bokrok fele elpusztult vagy elégett. Bementünk a kastélyba. Mindent feldúltan találtunk. Zero biztosan kereste a Kuran testvéreket. A nappalin akadt meg a szemem. Teljesen feldúlták. Itt lehetett a csata. Az ablakok kitörve és megpillantottam Kaname- t, amint elveszi Zero- tól a Bloody Rose- t. Se kép se hang rohantam ki hozzájuk.
 - Te jó ég! Kaname! Mit tettél velük?- szörnyülködtem, mert Toga a fához volt kötözve, Zero pedig hason fekve Kaname lábainál.
 - Még hogy én? Láttad már mit művelt a fiad a húgommal?- szorította ökölbe a kezét Kaname. Magán kívüli állapotban volt. De tényleg nem láttam Yuuki- t. Hol van?
 - Kanameh! Hagyd őt! Ne... legyél olyan... mint Zero!... Segíts!- szólt mögülem egy haldokló, de ismerős hang.
Megfordultam és Yuuki- t láttam meg Seiren- re támaszkodva. Alig élt már szegény. Szája széléről és a szíve alól vérzett. Ki tehette ezt? Csak nem Zero?

Ám nem törődhettem ezzel sokáig.
 - Kaien segíts légy szíves!- szólított Toga.
 - Megyek már!- odamentem és a kardommal, amit magammal hoztam ugyan, de reméltem, hogy nem kell használnom, lefejtettem róla a köveket.
Majd Zero- hoz mentünk és őt is föltámogattuk a földről.





(Kaname szemszöge)

Kaien mit sem törődve Yuuki- val Toga- hoz ment segíteni neki. Én pedig Yuuki- hoz mentem, hogy karba vegyem.
 - Semmi baj nem lesz kedvesem! Meg fogsz gyógyulni esküszöm neked!- öleltem magamhoz, a nehezen lélegző húgomat.
 - Tudom... hogy mindent... megteszel, de... de amíg ő szabadlábon van... addig nem... nem leszünk biztonságban- mutatott Zero felé.
 - Intézkedni fogok, csak ne aludj el! Hallod! Ha lehunyod a szemedet örökre elalszol és nem látsz többé!- figyelmeztettem.
 - Az rossz... rossz lenne... nem igaz?...Nem fogok... elaludni- suttogta, de a vér veszteség miatt elvesztette az eszméletét ismét.
 - Yuuki! Yuuki nyisd ki a szemedet! Ne hagyj itt egyedül megértetted?- szólongattam kétségbeesetten.- Felviszem a szobájába! Seiren gondoskodj róla, hogy a vendégeink itt maradjanak. Kísérd be őket a könyvtár szobába és Zero nehogy fegyverhez jusson!
 - Értettem nagyuram!- hajolt meg előttem Seiren.
Felvittem Yuuki- t a szobájába és befektettem az ágyába. Rettenetes látvány volt ez számomra. Kétséges volt az is hogy életben marad. El kell intéznem Zero ügyét egyszer és mindenkorra.

Lementem a könyvtár szobába, ahol már vártak a ,,vendégeim".
 - Köszönöm Seiren! Lenne még egy feladatod. Kérlek hozd ide az orvosunkat és menj Aido- ék után. Mondd el nekik mi történt Yuuki- val és hogy egy ideig ne jöjjenek vissza, csak Ruka. Kell a segítség Yuuki ápolásában!- adtam ki az utasításokat.
 - Igen. Megyek is!- azzal hátat fordított és ment a dolgára.
 - Nektek pedig hívtam egy kocsit, hogy vigyen vissza az akadémiára, de mielőtt ez megtörténne szeretnék kérni tőled valamit Kaien- ültem le velük szemben a kanapéra.
 - Hallgatlak!
 - Szeretnélek megkérni, hogy Zero- t állandó felügyelet alá helyezd. Nem fogom engedni, hogy még egyszer ez történjen, ami most. Zero miatt Yuuki haldoklik és a kastély romokban hever. Zero veszélyes! Olyan, mint az első vadászok, akiknek nem tiltották a vadászatunkat- fontam össze karjaimat a mellkasomon, mert megint kezdtem dühös lenni.
 - Értem. Ez felől biztosíthatlak. Nappal Toga, éjszaka pedig Seiren fogja őrizni. Ez így megfelel? És a Bloody Rose- t elzárom, amíg jónak látom- mondta ki az ítéletet Kaien.
Toga- t sem szeretném itt látni. Gondoskodj róla, hogy ez így is legyen.
 - Nem bánom! Bár szerintem eléggé le fogja foglalni az, hogy a tanítványát őrizze. Nem lesz ideje szökésen gondolkodni- bólintott.
Zero és Toga némán tűrték, hogy a sorsuk felett tanácskozzunk. Nem sok beleszólásuk volt. Tetteik megbocsáthatatlanok.

Épp kikísértem a betolakodókat és Kaien- t, mikor Seiren jelent meg mellettem térdére ereszkedve.
 - A feladatokat teljesítettem. Souen kisasszony visszatér, miután Aido úrfit biztonságba helyezték a birtokukon- jelentette.
 - Remek! Kérlek add át az akadémián maradt nemeseknek, hogy éjszaka órák után őrizzék az iskola minden kijáratát és járőrözzenek a határai mentén. Zero semmi képpen nem szökhet meg. És éjszaka te fogod őrizni őt. Ne kelljen csalódnom!- közöltem vele állandó feladatát.
 - Értettem!- felállt és beszállta az autóba Zero mellé. Már most elkezdte feladatát.
Ügyes lány!
 - Viszlát Kaname és jó búlást Yuuki- nak!- integetett Kaien, de arcáról az aggodalom sütött le. Aggódott Yuuki- ért, végül is jó néhány évig a lányának mondhatta.
Zero is visszanézett a hátsó szélvédő mögül, de az ő arcán a keserűség uralkodott. Gyilkos pillantást küldtem felé. Seiren érezhette hangulatomat, mert rászólt Zero- ra, aki előre fordult és vitatkozni kezdett Seiren- nel.
Fogtam magam és habozás nélkül vissza mentem a kastélyba, fel Yuuki- hoz, akire vigyáznom kellett. Ám ezt nem tehernek fogtam fel. Boldogan vigyáztam édesem életét...

22. fejezet

Düh



 (Kaname szemszöge)

 Yuuki elvesztette az eszméletét, a szívem pedig majd megszakadt a látványától, ahogy Yuuki szájszegletéből és szíve alól vér folyik. Gyorsan ellenőriztem, hogy lélegzik- e és van- e pulzusa. Szerencsére volt! De ki tudja meddig, ám ha Zero továbbra is életben marad, nincs esély a megmentésére. Minél hamarabb végeznem kell mindkettővel.

Yuuki- t az ajtó mellé fektettem és Zero felé fordultam. Szemem még jobban izzott, mint korábban.
 - Ezért most megfizetsz Zero! Nem éled túl, hogy ilyen helyzetbe hoztad Yuuki -t!- lépkedtem felé.
 - Az ő hibája! Miért ugrott a golyó elé?!- rémüldözött. Valószínűleg Yuuki- nak egy humánosabb módszert szánt. Egy pillanatra látni véltem, ahogy Zero szeme Yuuki- ra vetődik és féltést áraszt.
Erre a mondatra megtorpantam.
 - Te Yuuki- t hibáztatod azért, hogy megvédett engem TŐLED? Ez már több a soknál. Kitépem a szívedet és a fejeddel együtt ezüst tálcán viszem Yuuki színe elé, ha majd felébred!- fenyegettem.
 - Nem. Mert nem fog felébredni. Követi a szüleiteket, ahogy te is fogod hamarosan- nevetett és folyamatos tüzelésbe kezdett.

Elég volt Zero- ból. Nem engedhetem meg, hogy veszélyt jelentsen a családomra, a szerelmemre. Mit sem törődve azzal, ha eltalál felé iramodtam. egy villám gyors rúgással kirepítettem az ablakon, amit Yuuki előzőleg szétzúzott Toga- hoz.
 - Most már ketten vagytok, de még így sincs esélyetek ellenem. A reményetek utolsó szikráját is kioltom- vázoltam fel előttük a jövőjüket.
 - Inkább mi a tiedet. Yuuki még azelőtt meg fog halni, mielőtt legyőznél kettőnket- kuncogott Toga.
 - Azt majd meglátjuk. Yuuki erős lány. Túl fogja élni a sebesülést és folytatja életét velem- tisztáztam kedvesem állapotát.
 - Kanamehh!- hallottam meg Yuuki suttogását. Gyenge volt a beszédhez, de eszméleténél volt.
 - Ne aggódj édesem. Elintézem ezeket a patkányokat és segítek rajtad. De addig el ne aludj, különben viszont látod szüleinket és Rido bácsikánkat- emeltem meg hangomat, hogy jól hallja.

Tudtam, Yuuki mindent megtesz, hogy életben maradjon. Ezért én is mindent meg fogok tenni, hogy békés és boldog élete legyen. Kezdve azzal, hogy elintézem ezeket a csótányokat itt előttem. A föld ismét remegni kezdett, de most az én erőm végett.
 - Nos milyen érzés Zero? Hogy a lábad nem áll stabilon a földön?- gúnyolódtam. Felvettem szerelmem gyakorló kardját és elvágtam Zero bal lábán az inat és belevágtam direkt egy érbe is.
 - Áh! De korcs vámpír! - sziszegte. Fájt neki. Ahogy nekem fájt és ahogy nekem fáj most a szívem, mert az életem a kastélyban van és az életéért küzd.
 - Még mindig nagy a szád közrendű? Majd én elhallgattatlak- vontam vállat és megint rá támadtam. Most a karját szerettem volna hatástalanítani, de elrántotta. Ennek ellenére a csuklóját elvágtam.
 - Ez mellé ment Kuran!- nevetett.
 - Annyira azért nem. De ez már nem fog mellé menni- heherésztem és belerúgtam egyet, mire Toga ugrott rám és kivette a kezemből a kardot.
 - Na most légy bátor Kuran kölyök!- lépett Zero mellé mestere.
 - Nem kell mondani. Az vagyok- mormogtam és felhasítottam a talajt, ami kiejtette Toga- t az egyensúlyából.
Ettől ő a fának esett, én pedig a felhasított földdarabbal a fához kötöztem.

Gúnyos mosolyra húztam számat. Megkönnyebbültem, hogy Yuuki biztonságban van, még ha nem is a szó minden értelmében.
 - Most már csak ketten vagyunk Zero. Végre érezheted min megy keresztül most a húgom, akit te sebesítettél meg, mert rögeszméddé vált a vadászat. De had kérdezzek valamit. Tudod- e miért tiltott a nemes és tiszta vérű vámpírok vadászata?- kérdeztem, hátha jobb belátásra bírhatom az igazsággal.
 - Nem. Nem tudom, de nem is érdekel- vergődött hason fekve, mert amikor belerúgtam, már akkor is fél térden volt, a ruhás után pedig hasra esett.
 - Ne mond el neki te féreg. Annak már több évszázada. Már nem élnek olyan vadászok- próbált elhallgattatni Toga, de nem sikerült ez talán megállítja Zero- t a céltalan öldöklésben.
 - Nos, ennek története van. Néhány évszázaddal ezelőtt még szabad volt az irtásunk, de a szövetség észrevett valamit a vadászokon. A szövetség annak idején eltitkolta előletek, hogy a nemes és tiszta vérű vámpírok nem ölnek embert. A halottak és a véradók vérét vásároljuk fel és azt fogyasztjuk. Csak a legvégső esetben fajulunk arra a módszerre, hogy saját magunk vadásszunk. Tehát nem vagyunk gyilkosok, mint hiszitek. Inkább védjük az uralmunk alá eső városok lakóit a megvadult közrendűek és az E- szintűek terrorjától. Azonban ezt az akkori vadászok nem tudták, csak akkor tudták, meg amikor valamelyik általuk megölt nemes párja felnyitotta a szemüket. Azonban akkor már rengeteg fajtánkbelit megöltek. Ezt nem bírta el a lelki ismeretük, sem a tudatuk. Nem tudták megemészteni, hogy hidegvérű gyilkosok voltak. Rosszabbak, mint mi. Ezért megbolondultak. Szépen lassan az őrületbe kergette őket a lelki ismeret. Akik pedig nem őrültek meg és folytatták a vadászatot, még ha közrendűekre, vagy E- szintűekre vadásztak is, minél többet öltek meg, annál szomorúbbak és elkeseredettek lettek. Végül belehaltak ebbe a bánatba. Mikor a vadászok serege megritkult, akkor tért észhez a szövetség és tiltották be a tiszta vérűek és nemesek vadászatát. Nem akarták, hogy az újabb nemzedékek is így végezzék, mint elődeik- meséltem. Ekkor észrevettem, hogy Zero még mindig Bloody Rose- t szorongatja.
 - És ehhez nekem mi közöm?- értetlenkedett.
 - Pusztán annyi, hogy ha megölsz engem, vagy ha Yuuki meghal, tudnod kell, hogy ártatlanokat öltél meg!- sziszegtem, mert kezdtem megint elveszteni higgadtságomat.- És azt tudod- e, miért vagytok ti Kiryuu- k ilyen kevesen? Mi több, már csak te vagy egyedül.
 - Kaname, ez már tényleg túlzás!- próbált szabadulni Toga a kötelei közül.
 - Nem tudom- hajtotta le fejét Zero.
 - Azért, mert többségetek abban az időben élt és nem volt erős elméjük. Mind ideg összeroppanást kaptak és elhaláloztak. Csak azoknak maradtak leszármazottaik, akik erős elméjűek voltak, de a bánatba nem sokára ők is belehaltak. Te is ilyen sorsra akarsz jutni? Mert akkor jó úton haladsz- léptem elé.
 - Nem. Én nem leszek olyan, mint ők voltak, mert nekem erős szívem és elmém van- fogta rám megint azt a nyavalyás pisztolyt.
 - Látom még mindig nem érted. Neked kifejezetten gyenge szíved van. Hiszen öcséd halálakor is átvette feletted az irányítást Bloody Rose. Fogd fel, hogy meghalsz, ha nem hagyod Yuuki- t békén- akadtam ki. Ráléptem a kezére, mire szorítása alább hagyott és kivettem a kezéből Bloody Rose- t.

Még egy ideig hagytam had gondolkodjon a történteken és a vadászok múltján. Vártam, hátha történik valami és történt is. Kaien Kurosu hangja törte meg a többé kevésbé csendet.
 - Te jó ég! Kaname! Mit tettél velük?- szörnyülködött, amire nekem elfogyott minden türelmem.
 - Még hogy én? Láttad már mit művelt a fiad a húgommal?- szorítottam ökölbe a kezemet, nehogy lepofozzam Kaien- t is.
 - Kanameh! Hagyd őt! Ne... legyél olyan... mint Zero!... Segíts!- rázott ki a tébojultságból szerelmem hangja...

21. fejezet

Vigyázz Yuuki!




(Yuuki szemszöge)

Kaname egyre szorosabban ölelt, Zero egyre közelebb ért hozzánk. Kaname megelégelte, hogy egy helyben állunk és nem mozdulunk. Nem menekülünk Zero elől. Nem védjük az életünket. Egyszer csak elengedett és ölbe kapott.
 - Kaname! Mi van?- ijedtem meg a hirtelen mozdulattól.
 - Semmi. De most velem jössz. Átmegyünk a nappaliba. Nem hagyom, hogy véget érjen az életünk, amit alig kezdtünk el élni!- nézett rám jelentőségteljesen.
 - Rendben, de oda is követni fog ugye tudod?- adtam tudtára, hogy a helt nem számít sokat szerintem.
 - Igen, de ott nyíltabb harcba kezdhetünk, mert nincs semmi olyasmi, amire veszélyt jelentenénk- ekkor már nem nézett rám, hanem egyenesen a nappaliba rohant velem.

Zero épp akkor ért a bálterembe, tehát nem talált minket ott, hanem folytatta a keresést. Féltem. Nagyon féltem. Kaname leültetett egy kanapéra és mellém ült, átkarolva a vállamat. A félelemtől eleredtek a könnyeim.
 - Yuuki! Miért sírsz édesem?- aggodalmaskodott Kaname.
 - Félek. Nagyon félek. Élni szeretnék veled, és a barátinkkal együtt. Szeretnék még vámpír lenni és tovább vinni a Kuran nevet- zokogtam a mellkasába bújva.
 - Emiatt nem kell félned. Megvédelek téged és magamat is. Ígérem. Aido pedig jobban lesz, a többiek meg elmenekültek vele. Ők már biztonságban vannak- simogatta a fejemet.
 - De ti többé már egy percig sem- rontott be Zero, ránk szegezve a Bloody Rose- t.
 - Zero! Kérlek ne csináld Hagyj minket élni. Nem bántunk senkit. Éljünk békében kérlek!- könyörögtem neki össze tett kezekkel.
 - Nem Yuuki! A ti fajotok már magában is fájdalom az embereknek. Mindig lesznek olyanok közületek, akik bántani fogják az embereket, még ha nem is ti vagytok azok, nem hagyhatlak életben titeket- rázta meg a fejét.
 - Akkor nincs más választásunk, mint eltörölni téged a föld színéről és békében élhetünk, igaz?- állt fel mellőlem, de megfogtam a kezét, hogy maradásra bírjam.- Ne fél! Vissza jövök. Ígérem!- homlokon csókolt és Zero felé fordult.
 - Ne tegyél meggondolatlan ígéreteket, mert a végén nem teljesíted- támadt Zero Kaname- ra.

Eldurrantotta Bloody Rose- t és míg Kaname a golyó elől tért ki, Zero bevitt egy erős rúgást a hátába. Ijdtemben összerezzentem és sikítottam egyet.
 - Kjáááááááááá! Kaname!- ugrottam fel ültömből és felé indultam volna, de Toga utamat állta.
Hogy tért magához és szabadította ki magát ilyen hamar?
 - Nem hiszem, hogy most arra van időd, hogy neki segíts. Vége az életednek kicsi hercegnő!- dobta el a cigit, amit előtte eloltott.
A fejem centikre volt a puskától. Félelmemet hirtelen a harag érzése váltotta fel. Elegem volt. Megvédem magunkat és megtanítom Zero -t és mesterét kesztyűbe dudálni.

Lebuktam Toga keze alá és hasba vágtam. Ettől megtántorodott és volt időm lekapni a falról egy kardot. Ez volt az edző kardom, de Kaname a nappaliban tartotta dísznek. Engem nem csak a kardom segített a harcban, hanem a karmaim is, amik idő közben megélesedtek és megerősödtek.
 - Úgy tűnik felébredt benned a harci szellem- méregetett lenézően. Nem hitte, hogy egy nála sokkal fiatalabb lány legyőzheti.
 - Nem. Pusztán a gyilkos ösztönöm szökött az egekbe- ráztam a fejem és felé vetettem magam.
Hol a karddal vágtam, hol a karmommal. Mindet kivédte, persze van amit nehezebben. Állandóan támadtam, nem hagytam időt neki, hogy használja a puskát. Az ostoba azt hitte kardot rántok, ha nem tudom használni. Kihasználtam minden lehetőséget. A nappali elég magas volt ahhoz, hogy felülről támadjak. Felugrottam és onnan vágtam a vállába, ami találatot ért el.
 - Argh! Ez fájt kicsi lány!- fogta meg a vállát, amiből folyni kezdett a vér.
 - Ez volt a célom. Az a karod most már használhatatlan, mert elvágtam az inakat a válladban. Trükkös nem igaz? Amikor harcolni tanulunk nem csak az erőnket fejlesztjük. Megtanuljuk hol kell kiiktatni egy ember kezét és lábát- eresztettem le a kardot, de elhamarkodtam a döntést, mert Toga mögém került és a szabad kezével, amiben a puskája volt, a torkomnak szegezte.
 - Ügyes csel, de nézz csak oda! A bátyádat Zero sarokba szorította. Nemsokára távozik közülünk. Meglátogatja a szüleiteket. Ha jól hallottam Kaien- től Juri és Haruka igaz?- gúnyolódott.

Kaname tényleg sarokba szorult. Nem tudott mozdulni a helyzetéből, ha nem veszi komolyan a küzdelmet. Abban a pillanatban találkozott a tekintetünk Kaname- val. Mindkettőnkében aggódás és harci szellem keveredett. Kaname észrevette, hogy Toga egyik karja nem mozdul és véres, az én kezemben pedig kard van. Megértette, hogy én okoztam a sérülést. Vissza nézett a szemembe és én az övébe. Bólintott, jelezve hogy kezdjük a komoly csatát. Még láttuk, hogy egyszerre kezd vérvörösen izzani barna  szemünk, onanntól viszont saját ellenfelünkkel foglalkoztunk.

Felemeltem a kardot és Toga felé irányítottam. Nem akart még egy sérülést, ami hátráltatja ezért elengedett.
 - Ez bizony hiba volt! Ti mocskos emberek nem vehetitek szátokra a szüleink tiszta és gyönyörű nevét!- mosolyogtam gonoszan. Szétzúztam két ablakot, az üveg falból. A nappali egyik fala ugyan is olyan ablakokból tevődött össze, amik földtől plafonig értek. Minden szoba ablaka ilyen volt. Szétzúztam kettőt a nappali ablakok közül és kitaszítottam Toga- t rajta. Háttal a földre esett, de hamar fel is állt. Még egy ideig eljátszadoztunk. Megint ugyan azt a trükköt vetettem, be de most sziklasárkányok kíséretében. Akármennyire próbálkoztam, Toga esélyt talált a támadásra és lőtt. Egy sárkány segítségével védtem ki.
 - Ez nem volt bölcs döntés nyomorult vadász!- morogtam még mindig izzó szemekkel.
 - Gondolod?- húzta fondorlatos mosolyra száját.
 - Nem. Tudom!- kiáltottam és remegni kezdett a föld a lábunk alatt. Persze én csináltam és csak én álltam rajta biztosan.

Amikor azonban Toga is egyensúlyt talált nevetni kezdett.
 - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet volt. Nézz hátra!- mutatott a kastélyba.
Zero fogta pisztolyát Kanem- ra, aki háttal állt a falnak és nem mozdult. Két lábába Zero tőrt szúrt. Pont az inakba.
 - Igaz, hogy csak véletlenül találta el gondolom az inakat, de piszkosul fájhat neki és nem tud elfutni sem. Tehát válassz. Az én fejem, vagy Kaname élete?- nevetett.
A talaj ismét mozdulatlan és merev volt én meg rohanni kezdtem Kaname felé, hogy kikapjam Zero kezéből a Bloody Rose- t.

Sajnos későn érkeztem. Mire beértem Zero kilőtte a golyót. A kardot idő közben elejtettem sietségemben, tehát nem tudtam volna kivédeni a lövedéket.





(Kaname szemszöge)

Bármivel próbálkoztam Zero kitért előle. Mondjuk nem is koncentráltam annyira a harcra, mert Yuuki- t figyeltem hogy boldogul azzal a vadállattal. Ennek meg is lett az ára. Zero egy- egy tőrt szúrt a lábamba és akaratlanul, de az inamba talált. Iszonyatosan fájt. És mozdítani sem bírtam a lábaimat. A gyógyulási folyamat sem indult még meg. Köztudottan a tisztavérűek gyorsabban gyógyulnak az összes vámpírnál. Zero a szoba másik végén volt ugyan, de nyert helyzetben. Közvetlen a szívem alá célzott, de nem lőtt, mert remegni kezdett a föld.

Biztos voltam benne, hogy ez Yuuki műve. Próbáltam kiszabadulni, de a rengés hamar abba maradt. Zero kihasználva a helyzetet lőtt is. Én még mindig szabadulni próbáltam. Észre sem vettem, hogy a golyónak már rég el kellett volna találnia engem. Felnéztem és Yuuki- t láttam meg magam előtt széttárt karokkal.

Felém fordult és kísérteties látvány tárult elém. Yuuki hófehér ruháját egy vörös folt díszítette. És a szagából tudtam mi volt az. Vér.
 - Jól vagy Kaname? Ugye ne... ugye nem esett bajod?- kérdezte és ettől a szájszegletéből is vér kezdett folyni. Ekkor kapcsoltam mi történt. Yuuki a testével fogta fel a golyót, hogy megvédjen engem.
 - Yuukiiiii!- üvöltöttem és kiszakítottam lábamat a tőrök fogságából, hogy elkapjam az eszméletét vesztett kedvesemet...

20. fejezet

Meneküljetek!




(Yuuki szemszöge)

Pechünkre Zero egy ügyes, de kecsesnek nem mondható mozdulattal kikerülte őket.
 - Én leszek hulla? A ti vezéreitek iszkoltak el, mi viszont a magunk urai vagyunk- iramodott meg Zero Aido felé.
 - Nem értesz te semmit a mi társadalmunkból, tehát ne jártasd a lepénylesőd. És csak hogy tudd. Mindent meg fogunk tenni, hogy a vezéreinket biztonságban tudjuk. Yuuki úrnő még csak most tért vissza hozzánk. Nem fogjuk elveszíteni a hercegnőnket!- szögezte le teljes bizonyossággal Aido.
 - Úgy van ahogy Hanabusa mondja! Végetek!- értett egyett unokatestvérével Akatsuki és tűz záport lőtt Toga- ra, amiből egy találatot ért el.
Eltalálta Toga kezét és megégette. Ki is ejtette a puskát a kezéből. Ekkor Ichijou lépett közbe és a kardjával támadni kezdte őt. Toga felkapta a puskát és azzal védekezett. Rálőtt Ichijou- ra, de a mi kis barátunk kivédte. Ügyes!

Eközben Zero tovább próbálkozott Aido- val, hogy bejuthasson hozzánk.
 - Ne is álmodj róla, hogy rajtam keresztül jutsz- emelt pajzsot maga elé Aido, mert Zero folyamatosan támadott.
 - Pedig át fogok. Nem állhat senki az utamba!- harsogta.
 - Nem. Nem fogsz!- válaszolt Hanabusa és a földből hirtelen rengeteg apróbb jéghegy emelkdett ki, de egy sem talált. Zero remekül tud menekülni. Bár mindig is úgy tartotta, hogy jobb menekülni, mint elveszíteni egy csatát. Be kell vallanom van benne igazság.

Aido, ahogy látta Zero- t visszább vonulni elbizakodott és nem vette észre, hogy Zero csak erre várt, én pedig igen.
 - Aido! Vigyázz!- sikítottam, ám későn hallott meg.
A Bloody Rose eltalálta a jobb lábát.
 - Én mondtam, hogy átjutok a védelmeden. Óh! És hasztalan Yuuki! Ha meghallja, még akkor sem védte volna ki. Bloody Rose gyors fegyver- nevetett.
Gyűlöltem ezért.
 - Ne aggódjon értem úrnő! Jól vagyok! Tudok még harcolni. És köszönöm, hogy figyelmeztetett. Hibáztam, de nem fordul elő még egyszer!- próbállt felállni, mert térdre rogyott.

Zero valószínűleg egy inat talált el.
 - Ruka! Menj segíts Aido- nak!- utasítottam.
 - De Yuuki úrn...- akadékoskodott.
 - Mi megleszünk! Végtére is tiszta vérűek vagyunk. Eredj!- erősítettem meg hangomat.
Bólintott és elment. Nem vettem észre, hogy közben Zero szemtől szemben áll a tárdelő Aido- val. Sejtettem mire készül.
 - Ne! Zero ne! Ne őt- ordítottam. Inkább nekem kellett volna Aido helyében lennem. Elkéstem, de Zero legalább megzavarodott, ezért csak Aido bal vállát találta el. Ez viszont elég volt ahhoz, hogy Aido elveszítse az eszméletét.
 - Nem kell félned Yuuki! Most te jössz!- mondta és a hátsó ajtón rontott be. Csak szobák választották el tőlünk, de Ruka legalább már kifelé tartott egy másik kijáraton.

Toga még mindig a másik két nemessel küzdött. Nagyon kimerült volt már, de ami barátaink még nem. Jól tartották magukat. Néhány találatot be is vittek, de nem eleget ahhoz, hogy kipipálhassuk.
 - Ruka! Intézzétek el Toga- t és induljatok el Aido- val a birtokuk felé. Valaki meg menjen az akadémiára! Segítség kell! És csak Kaien tudja leállítani Zero- t. Addig mi feltartjuk!- adtam parancsot fejben. Ez is mágia volt.
Ruka bólintott, hogy hallott.

Ügyesek a fiúk. Toga próbálkozott, de nem bírt velük. Jól védik a hátukat. Jók a támadásaik és az érzékszerveink is kifinomultak. Toga- nak eséje sincs.
 - Megjöttem srácok! Itt vagyok segítek!- érkezett meg Ruka.
 - Ruka!- ragyogott fel Ichijou szeme a segítség láttán.
 - Ne most! Az a parancsot katuk, hogy vigyük innen Aido- t és egyikünk menjen segítségért Kurosu Kaien- hez! Akatsuki, te kapd fel Aido- t, Ichijou te is menj. Én addig feltartom a vadászt!- adta az instrukciókat Ruka.

Ügyes lány. Gyors és ez nagy haszna. Könnyen kikerülte Toga támadásait. Még a puska golyókat is elkerülte. Egy sebes mozdulattal Toga mögé került és egy erős csapással a halántékára, leszerelte őt.
 - A vadász kiütve!- szólalt fel.
 - Akkor kötözd meg, nehogy idő előtt magához térjen!- kérte Ichijou. Ő volt hármuk közül a legóvatosabb és legmegfontoltabb.
 - Oké.
Ruka szerzett valahonnan kötelet, megkötözte Toga- t és a kastély falának aljában hagyta. Fogták Aido- t és elfutottak vele. Remélem hamar elér ide a segítség. Nem hiszem, hogy sokáig bírni fogjuk.

Kezdem komolyan meggyűlölni Zero- t. Szívem jelen pillanatban nem vágyik másra, mint hogy Zero fejét ezüst tálcán lássa viszont. Nem értettem honnan fakad Zero ilyen mértékű utálata. Nem bántottunk senki. És Sayori- val is csak azért tettük, amit tettünk, hogy biztonságban legyünk. Hogy a titkunk titok maradjon. Zero- nak sem lett volna jó, ha kitudódik róla a vámpírság. A könnyeimet csak Kaname ölelő karjai tartották vissza. Hallottam, ahogy Zero keres minket. Nem tudta melyik helyiségből kísértük figyelemmel a harcot. Az volt a szerencsénk, hogy a bál teremből is ment fel az emeletre egy lépcső, amit használhatunk, ha úgy hozza a sors. Kaname nem akart tovább lent maradni. Szorosabbra fonta karjait körülöttem és úgy szólalt fel...

19. fejezet

Védjük a Kuran- okat!





(Yuuki szemszöge)

Kaname tartotta magát az ígéretéhez. Elmondása szerint sokkal jobban érzi magát, amióta többet vagyunk együtt. Már ő sem elégszik meg néhány futó találkozással. Egyre több közös programot talál ki, de mivel nem akarom gátolni őt a munkában figyelmeztetem, hogy ideje folytatnia amit elkezdett. Ilyenkor fintorogva panaszkodott, hogy minek kell mondanom és jót nevetek rajta. Kelletlenül, de vissza megy az unalmas papírjai közé. Olyankor megsajnálom és bíztatásul kap egy csókot.

Egy ilyen alkalommal a kertben sétálgattunk és a rózsákat szemléltük. Imádtuk a rózsákat. Neki mindig is ez volt a kedvenc virága, nekem pedig azóta az, mióta ajándékba kaptam tőle egy viaszba tartósított rózsa szálat, ami egy olyan bokorról származik, ami 10 évente egyszer nyílik. Nagyon a szívemhez nőtt az a tárgy. Az volt a kabalám. Minden hova magammal vittem. Akkor volt hatalmas jelentősége, mikor sok időt kellett Kaname nélkül töltenem. Az a rózsa emlékeztetett rá. Ahogy az összes többi itt a kertben.

Kézen fogva sétáltunk a járdán, a kertben mikor Kaname hirtelen megtorpant egy rózsa bokor előtt.
 - Nézd ezt a rózsát!- mutatott a bokor tetejére.
 - Látom. Gyönyörű szép. A bokor legszebb darabja- bólogattam.
 - Egy tökéletes szál. Vétek lenne, ha tökéletességében maga maradna. Kell neki egy társ!- elengedte a kezemet és leszakította a rózsát.
 - Hé! Mit csinálsz? Most el fog hervadni hamar!- búslakodtam.
 - Nem olyan hamar és itt jobb helye lesz. Most két tökéletes lény van egymás mellett. Bár nem, a te tökéletességed nem fogható semmihez- szája büszke mosolyra húzódott és beletűzte a rózsát a hajamba.
 - Túlzol, de szeretem, amikor ilyen szépeket mondasz. Mellettem is most már két tökéletes lény van. Te és a rózsa- összekulcsoltuk ujjainkat és gyengéd csókban összeforrtunk.

Hirtelen rossz érzés fogott el. Egyedül Kaname jelenléte nyugtatott meg. Viszont hamar kiderült, félelmem nem volt alaptalan, mert váratlan ,,vendégeket" kaptunk.
 - Utálom az érzelmes pillanatokat. Főleg, ha két vámpírt látok így. Mindjárt hányok. Fujj!- gúnyolódott egy ismerős hang. A hang Zero- hoz tartozott.

Kaname, amint meghallotta Zero hangját abba hagyta a csókunkat és a háta mögé terelt.
 - Mit keresel itt? Hogy találtál meg?- méltatlankodott kedvesem.
 - Egy kis segítséggel és a városiaknak hála megtaláltuk a kastélyotokat vér szívók- pattant be Toga is.
 - Hogy lehettek itt? Neked az orvosiban, neked pedig házi őrizet alatt kellene lenned- másztam elő Kaname mögül, de nem engedett előrébb, mint ő maga. A kezével visszatartott.
 - Azóta eltelt egy hónap hercegnő. Zero pedig leleményes kölyök. Megszökött a figyelő szemek elől- gyújtott rá a szivarjára Toga.
 - Nem valami hasznosak a kis bérenceid Kaname!- gúnyolódott Zero.
 - Ők talán nem, de majd én ellátom a bajod- löktem félre Kaname karját és közeledtem volna Zero felé, ha Kaname nem állít meg.
 - Ne vedd fel a harcot Yuuki! Maradj!- derekam köré font karjaival erősítette meg szavait.

Bólintottam és hátrálni kezdtem, hogy minél közelebb legyek hozzá.
 - Még hogy te ellátod a bajomat? Ez nevetséges. Lehet, hogy Toga ellen volt esélyed, de ellenem egy csepp sincs. Még a drágalátos Kaname- d sem fog tudni megvédeni!- kötözködött és előrántotta Bloody Rose- t. Egyenesen Kaname fejére célzott, de nem lőtt.
 - Mire vársz nagyszájú? Nincs bátorságod lőni? Félsz, hogy eltalálod Yuuki- t?- feszítette tovább a húrt bátyám.
 - Attól nem aggódom, de nem pazarlom a golyókat trükkös célpontokra- vonta meg vállát mint egy mellékesen.
 - Na persze!- kuncogott bátyám, még mindig szorosan tartva engem.- Üzenj Akatsuki- éknak, hogy jöjjenek segíteni!- suttogta fülembe olyan halkan, hogy Zero füle, hiába vámpír fül, nem hallotta meg.
Bólintottam egy láthatatlant és vámpír mágia segítségével hívtam a barátainkat segítségül.

Pillanatokon belül meg is érkeztek, olyan kedéjállapottal, hogy ha Zero- nak van esze elfut.
 - Te korcs! Hogy mered betenni ide a lábadat? Mi képzelsz? Hol vagy?- kiabálta Aido.
 - A nyamvadt kis tiszta vérűitek birtokán. Nem nagy szám. Az akadémiára nehezebb bejutni. Pedig ott nem lakik senki híresség vagy nagyúr- heherészett a kis köz rendű.
 - Te kis patkány most megdöglesz!- motyogta Ichijou.
Először hallottam, hogy ilyen szavak hagyták volna el Ichijou száját.
 - Kérem most menjenek be! Ez kemény harc lesz!- fordult hozzánk Ruka.
 - Te is kint maradsz?- néztem nagyot. Igaz, hogy vámpír, de ezek ellen ha egyedül marad nincs esélye.
 - Azt már nem Ruka! Menj velük és védd meg őket, ha egy is átjutna itt- utasította Akatsuki Ruka- t. Már régóta tudom, hogy Akatsuki gyengéd érzelmeket táplál a lány iránt, de nem tőle, hanem egyszerűen csak látom.
Ruka hajdanán rajongott Kanem- ért, de mikor látta, hogy Kaname valóban csak engem szeret és őt csak barátként kezeli letett róla, de nem vette észre Akatsuki érzéseit és most sem veszi észre. Szegény Akatsuki.
 - Jól van! Sok sikert hozzájuk!- bólintott Ruka és szaladni kezdett velünk a kastély hátsó bejáratához, ami a kertre nyílt.

Berohantunk. Kaname egész idő alatt nem volt hajlandó elengedni a kezemet. Nem hagyta, hogy elhagyjam az oldalát. Kellemes érzéssel töltött el a gondoskodása és a szeretete. Legalább a mai nap ez is kijár, nem csak a félelem. A bálterembe vonszoltam, ahol behúzott függönyös ablakok nyíltak a kertre, ahol a harc zajlott. Minden szót tökéletesen hallottam és minden hangot remekül tulajdonoshoz tudtam kötni.
 - Menj a Kuran- ok után! Én lefoglalom a csőcseléket- parancsolt Toga Zero- ra.
Természetesen boldogan engedelmeskedett. Szemrebbenés nélkül otthagyta Toga- t két erős vámpírral a nyakán. Ezt az önzést.

Merem állítani, hogy Zero- t az sem érdekelné, ha Toga meghalna, ha cserébe tálcán kínálnák fel neki Kaname és az én fejemet. De lehet, hogy megelégszik csak az enyémmel is, bár ezt már nem veszem biztosra. Ha ide jött minden itt lévő, élő vámpírt meggyilkol, akit ér. Hisz ez a dolga. Vámpír vadász lévén.

Már az ajtónál járt, mikor Aido lépett elé és útját állta.
 - Nem mész te sehova. A Kuran testvéreket mi védjük. Csak a holt testünkön keresztül kapod meg őket- dacoskodott Aido és megidézett egy tucat jég pengét.
 - Ó! Ezt boldogan vállalom a cél érdekében. Különben sem hagynálak életben titeket. Fogadni mernék, hogy ilyen pengékkel sebesítetted meg Toga barátomat is!- lihegte. Kezdett fáradni. Ez jó jel. Könnyebb lesz a győzelmet elérni.
 - Nagy a szád ahhoz képest, hogy mindjárt hulla leszel- hozta nyilvánosságra mindannyiunk gondolatát Hanabusa és egy kézmozdulattal Zero- ra küldte a jég pengéket...

18. fejezet

Kutatás az űzött vad után!




(Zero szemszöge)

Egy hónap telt el azóta, hogy futni hagytam a Kuran- okat. Egy kerek hónap, amit azzal töltöttem, hogy gondolkoztam. Azon, miképp találhatnám meg a fészküket, a Kuran kastély-t. Ez idő alatt Toga is teljesen felépült. Semmi baja nem volt. Folytatta a tanítást az akadémián.

Engem Kaien szigorú felügyelet alá helyezett. Szinte minden lépésemet figyelte valamelyik nemes vámpír az esti tagozatból. Kaien pedig egy szót sem szólt ez ügyben. Még helyeselte is. Úgy tűnik mindenki veszélyesnek tart. Egy valakit kivéve.

Meglepő módon Sayori kereste a társaságomat. A hangjában hallható volt az én vámpír fülemnek, hogy szomorú. Hiányzott neki Yuuki. Nem ráztam le. Valamikor jól, valamikor rosszul esett a társasága. Könnyű volt vele beszélgetni, akármiről tudott társalogni. Mondjuk úgy, hogy ő volt az egyetlen barátom, száméra pedig majdhogy nem csak én voltam. Mindenkivel kijött, de furcsa hangulata miatt kerülték őt a lányok. Ennek Yuuki is az oka volt. Úgy gondolták, hogy kapcsolatban áll vele, azzal a lánnyal, aki ,,ellopta" tőlük Kaname és a többi vámpír szívét. Akik itt maradtak nem voltak annyira népszerűek, mint hajdanán Kaname, Aido, Akatsuki, Ichijou és Shiki.

Egyik éjszaka eltökéltem, hogy nem érdekel mibe kerül, de a Kuran- ok nyomába eredek. Feltehetőleg Kaname megpróbálta elterelni a nyomaikat, de előbb utóbb haza kellett mennie. Én pedig meg fogom találni.

Másnap bementem rendesen órákra és végeztem a prefektusi munkát, hogy ne keltsek feltűnést Kaien szemében, se a nemesekében. A terv bevált. Éjszakára lekoptak az őrzőim. Felszerelkeztem a legszükségesebb dogokkal. Bloody Rose- zal, egy másik vámpír vadászoknak kifejlesztett pisztollyal, hozzá néhány tartalék tárral és egy térképpel, ha Kaname sikerrel járt volna és eltüntette a nyomokat, ezzel biztos megtalálom őket.

Útnak is indultam. Toga- t ott hagytam, nehogy megint baja essen. Élje tovább a kis életét. Tanítsa az embereket és a vámpírokat! Had okosodjanak. Haladtam a nyomok mentén és elértem a Yuuki- val vívott harcom helyszínére. Ott viszont eltűnt minden nyom. Semmi szagot, se lábnyomot, se harcra utaló nyomot nem hagytak maguk után. Szép munka volt Kaname Kuran! De engem ne lesz egyszerű félre vezetni. Mivel Yuuki szaga teljesen megszűnt, Kaname- val való találkozásom helye felé vettem az irányt.

Ahogy sejtettem. Kaname szaga megmaradt. Azt követtem. Lefelé vezetett a hegyoldalról, a folyóig. Ott megszűnt, de a túloldalon folytatódott. Hezitálás nélkül a nyom irányába vetettem magam, de az is téves útra vezetett. Egy üvegház bejáratánál megszűnt. Az átkozott virágok minden féle illatot elnyomtak. Cseles! De nem eléggé. Ránéztem a térképre.

Kaname nem volt alapos. Biztos hiányzott már neki a kicsi Yuuki- ja. Az üvegház közelében volt egy város. A hegy lábánál. Ott biztos találok valamit. Vagy az emberek tudják hol van a Kuran kastély. És meg is szállhatok éjszakára. Idő közben reggel lett és eltelt egy nap. Jó hosszú utat megtehettem. Este 11 óra környékén meg is érkeztem a városba. Betértem egy fogadóba és szobát béreltem estére.

Dél környékén járt, mikor felkeltem és lementem ebédelni. Nem terveztem, hogy még egy estét maradok, ezért leadtam a szoba kulcsot és leültem egy asztalhoz. Nemsokára egy fekete kabátos alak állt mellettem.
 - Leülhetek Zero?- kérdezte, de én nem ismertem meg.
Nem várta meg, hogy válaszoljak. Egyszerűen leült és levette a kalapját. Toga ült velem szemben.
 - Toga? Mit keresel itt? Neked az akadémián kéne lenned- háborodtam fel, de csak halkan nehogy gyanút fogjanak.
 - Elszöktem, ahogy te. Segítek megkeresni a Kuran kastélyt. Tartozom nekik 2 hét beteg ággyal- közölte könnyedén.
 - Akkor van egy hírem. Nem tudom hol van a kastély és mivel még mindig itt vagyunk feltételezem te sem- dőltem hátra a széken.
 - Én valóban nem, de ha csendben maradsz meghallasz dogokat- gyújtott rá egy cigarettára.

Nem volt jobb ötletem, tehát befogtam a számat és füleltem. Megérte. A mögöttem ülő ember érdekes dolgokat mesélt a barátjának.
 - ... mostanában igen sok a földrengés ebben a városban nem? Azt mondják, hogy a hegy mögött van a centruma és a többi városra nem hat ki.
 - Igen én is hallottam. Biztos visszatértek a sötét lelkek, akik abban a kastélyban élnek Nem gondolod?
 - De ha ott van a centrum, a kastélynak össze kellett volna dőlnie nem?
 - Ki tudja? Ez a város egyre furcsább...
Ennyi elég is volt nekem, hogy tudjam miről van szó.
 - Yuuki az. És talán Kaname is. Biztosan készülnek egy csatára. Velünk- vigyorogtam gúnyosan.
 - Úgy van. Akkor megyünk?- nyújtott kezet Toga.
 - Megyünk! De ennyi infó még nem elég. Gyűjtsünk még több szóbeszédet és találkozzunk ugyan itt egy óra múlva- javasoltam.
 - Okos beszéd. Akkor egy óra múlva. Pá!- köszönt el és már ott sem volt.

Én is mentem a magam útjára. Beszéltem néhány helybélivel és mint kiderült A Kuran kastély visszatérő gonosz lelkek tanyájának hiszik, ami a hegy mögött van a tenger partján a szirten. Az emberek félnek odamenni, mert aki arra ment, még nem tért vissza. Ebből két elméletem született. Vagy vacsora lett belőlük, vagy nemes egyszerűséggel kiiktatják őket, hogy a titkuk titok maradjon. Micsoda hidegvérű gyilkosság.
De ugyan akkor azt is hallottam valakitől, hogy a város védelmezői élnek ott. Na persze! Micsoda védelmezők a vámpírok!

Az óra leteltével vissza mentem a fogadó elé, ahol már Toga várt.
 - Na mit tudtál meg?- kérdeztem.
 - A hegy mögött van a tenger. Annak a partján van, azaz a szirten, mert ugyebár hegy mellett vagyunk, a kastélyuk. És azt is tudom, hogy az emberek akik arra jártak, ők lettek a vacsora, vagy a szeszélyes kedéjállapotuk áldozatai- vonta meg a vállát. Nem értette miért ölnek ennyit. Engem nem is érdekelt, mert most ők fognak meghalni.
 - Én meg olyan marhaságot hallottam, hogy őket tartják a város védelmezőinek- kacagtam, mert ilyen hülyeséget még nem hallottam.
 - Van benne igazság. A városban ugyan is nincs egyetlen E- szintű, vagy akár köz rendű vámpír sem. És a fő téren a szökőkút is egy vámpírt formáz. Méghozzá egy fiatal lány vámpírt. Meglehet, hogy a kis hercegnő tiszteletére?- találgatott vadász társam.
 - Kizárt. Yuuki- t nem ismerheti senki. Állítólag a szülei nagy titokban tartották, hogy van egy lányuk is. De ne foglalkozzunk ezzel. Induljunk a hegy mögé, a kastélyba- fondorlatoskodtam.
 - Oké. Úgy kell megközelítenünk, hogy ne érezzék meg, hogy jövünk- okított Toga.
 - Akkor kerülünk- sóhajtottam.

Utáltam kutyagolni, de a cél szentesíti az eszközt. Már pedig a Kuran vér minden pénz és fáradtságot megér nekem. És most nem csak Kuran- t ölhetek, hanem nemes vámpírokat is. Ez pedig dupla élvezetnek fog számítani...

17.fejezet

Levél az akadémiáról




(Yuuki szemszöge)

Hála az égnek szerencsésen hazaértünk a Kurosu akadémiáról. Aido, Ruka és én értünk a kastélyhoz először. Aido vállalta a feladatot, hogy kint marad és bevárja Kaname- ékat. Addig én és Ruka bementünk a kastélyba felfrissülni. Vettem egy meleg zuhanyt és felvettem egy fehér ujjatlan  ruhámat. Hogy ne fázzam egy szintén fehér kendőt terítettem a vállamra és lementem a nappaliba, hogy ott várjam Kaname- t és a többieket. Órák teltek el, de nem jöttek, lassan úrrá lett rajtam a félelem. Már rég vacsora idő volt. Kezdtem megszomjazni és megéhezni, ezért Ruka- val vacsorát készítettünk elő. Megterítettünk és elővettük az ételeket. Ruka- t kértem meg, hogy a kamrából vegyen elő vért, amíg én szólok Aido- nak.

Kimentem és behívtam Aido- t.
 - Aido! Kérlek gyere és vacsorázz velünk- léptem ki a szabadba, ahol hűvös volt, ezért összefogtam a vállamon a kendőt.
 - Kaname úrfi még nem érkezett meg! Bevárom őket is- ellenkezett.
 - Gyere csak be. Először is mert hideg van. Másodszor pedig nem hiszem, hogy te ne lennél éhes és szomjas. Harmadszor is nem hinném, hogy Kaname és a többiek felbukkannak az elkövetkezendő egy órában. Úgyhogy gyere- karon ragadtam és beráncigáltam a kastélyba.

Asztalhoz ültünk, megvacsoráztunk. Két pohár vért ittam meg, de nem éreztem elégnek, mégsem ittam többet, mert nem akartam gyengének tűnni előttük. Épp leszedtük az asztalt, mikor a nevem említésére lettem figyelmes.
 - Ti szólítottatok?- fordultam meg rémülten.
 - Nem úrnő. Nem mi voltunk- rázta meg a fejét Ruka.
 - Akkor ezek a fiúk- kiáltottam és mindent az asztalra raktam a kezemből és kiszaladtam az előtérbe.
Kaname ott állt egy szál rózsával a kezében. Olyan boldog voltam, hogy eszemet vesztve rohantam a karjaiba.
 - Kaname! Annyira hiányoztál! Úgy féltem. Féltettelek titeket. Mi tartott ilyen sokáig?- sírtam mellkasába temetve arcomat.
 - Semmi baj kedvesem! Te is hiányoztál nekem. Kis kerülőt kellett tennem, hogy eltereljem a nyomainkat. Na ne sírj! Ezt a rózsát neked hoztam- ölelt át gyengéden, mégis sokatmondóan és a hajamba tűzte a rózsát.

Nem tudtam abbahagyni a sírást. Ezek nem bánat könnyek voltak, hanem a megkönnyebüléstől sírtam.
 - Yuuki drágám ne sírj már. Semmi bajom! Nem tudom nézni ahogy sírsz- felemelte a fejemet és megcsókolt, ezzel elhallgattatva. Karjaimat a nyaka köré fontam és beleéltem magam megnyugtató csókjába. Mikor elfogyott mindkettőnk levegője elváltunk és észre vettem, hogy maszatos az arca.
 - Kaname! Tiszta piszok vagy! Gyere csak!- lehúztam a kendőt ami a hideg ellen védett és törölgetni kezdet Kaname izzadságtól és portól koszos arcát.
 - A fürdő többet segít édesem. Ha megengeded vennék egy forró zuhanyt és megvacsoráznék a társaságodban- nézett rám meleg tekintetével.
 - Remek ötlet, addig előkészítem a vacsorádat. Akatsuki és Ichijou már elmentek enni szóval kettesben leszünk- mosolyogtam.
 - Így értettem. Tökéletes lesz- puszilta meg a fejem búbját és felment az emeletre a hálótermébe, én pedig a konyhába vettem az irányt, hogy megterítsek neki.

Mire megterítettem Akatsuki és Ichijou befejezték a maguk vacsoráját és elmentek a dolgukra. Gondolom, mert mind fáradtak vagyunk a hálószobájukban kerestek valami nyugodt kis elfoglaltságot.

Mire előkészítettem Kaname számára is a vért, addigra már elkészült a tisztálkodással és tiszta inget és egy sötét barna vászon nadrágot kapott magára. Amint meglátta milyen étek várja nagyon meglepődött.
 - Sült csirke és steak burgonya? Mikor volt ennyi időtök főzni?- lépkedett felém. Illetve a bőséges asztal felé.
 - Amíg rátok vártunk hosszú idő eltelt. És Ruka- val gondoltuk hasznosan is eltöltjük- vontam vállat mosolyogva, mert láttam a szemében, hogy rávetné magát az ételre.
 - Értem. És miért csak egy személyre terítettél. Te nem eszel velem?- vonta fel egyik szemöldökét.
 - Nem, mert én már jól laktam Ruka- val és Aido- val együtt amíg rátok vártunk, de egy pohár vért elfogadok- mosolyogtam és leültem vele szemben egy székre.
 - Helyes. Akkor igyunk kettőnkre!- ült le ő is és kitöltött egy- egy pohár vért.
 - Inkább kettőnkre és a barátainkra is- javítottam ki, majd felhúztuk az italunkat.
 - Ahogy tetszik. De most ennék is. Mesés illata van az ételnek- szedte teli a tányérját krumplival és még több csirkével.
 - Természetesen, de meg ne fulladj. Nem eszi meg előled senki- kacagtam, mert úgy porszívózta be a kaját, mintha legalább egy hete nem ehetett volna semmit.
 - Igyekszem szívem, de farkas éhes vagyok. Zero megfuttatott minket- nézett fel rám egy percre abba hagyva az evést.
 - Ahogy minket is. Egyél nyugodtan. Nem zavarlak- bólogattam.
 - Te soha nem zavarsz. Biztos nem kérsz? Nem hiszem hogy sokat ettél a maradékból ítélve- bökött a csirkére és a steak krumplira.
 - Eleget ahhoz, hogy holnapig ne legyek éhes. Tele vagyok, de ha ez megnyugtat add ide a villádat- nyújtottam a kezemet.
Felszúrt rá egy hatalmas darab húst és a kezembe adta volna, ha nem támad kedvem játszani.

Szám széles vigyorra húzódott és megkerültem az asztalt. Kaname nézett egy nagyot, de megértett mindent, amikor mellette álltam meg. Nem adta át az evőeszközt, hanem ő tette a számba. Gondosan megrágtam és lenyeltem a falatot. Köszönet képpen megcsókoltam szívem választottját, aki annyira bevadult a játékomra, hogy leverte a tányért az asztalról és az ölébe kapott. A levegőt visszatartva élveztük egymást, de mikor elfogyott az utolsó csepp oxigén is elváltunk egymástól.

Lenéztem az asztal alá, mire Kaname is követte pillantásomat. A levert tányéron nevettünk egy nagyot és felálltunk, hogy összetakarítsuk a zsíros étel földön heverő maradványait. Ketten murisabb volt, mint ha egyedül csinálom. Szórakoztattuk egymást közben. Összekentük egymást vízzel és egymást dobáltuk a vizes törlő ronggyal. Észre sem vettük, hogy mindeközben kihajnalodott. A nap fényes sugarai bántották szemeimet, ezért igyekeztem elfordulni. Kaname tapasztaltabb volt és jobban hozzá volt szokva. Gyorsan az ablakhoz lépett és behúzta a sötétítőket. Befejeztük a pakolást és csatlakoztunk a barátainkhoz, akik szintén okosak voltak és besötétítettek a kastély többi szobájában.

Kimerültek voltunk mindannyian. Váltottunk még néhány szót, de nem bírtuk tovább a nappal számunkra éjszaka. Eloszlottunk az emeleten. Mindenki ment a maga hálójába. Kaname elkísért engem az enyémig, hiszen egymás mellett voltunk.
 - Jó éjt kedvesem!- csókolta meg a kezemet.
 - Köszönöm! Neked is legyen jó éjszakád és szép álmod!- bólintottam.
 - Ha te is szerepelsz benne biztosan az lesz- húzta mosolyra száját.
 - Akkor egy véleményen vagyunk. Álmodjunk egymással és akkor megoldottuk a problémát!- vetettem fel.
 - Remek ötlet. Én biztos veled fogok- ölelt át.
 - Én pedig veled!- viszonoztam. Néhány másodperc után búcsút intettünk egymásnak aznap éjjelre.

Nekem azonban nem voltak szép álmaim. Mi több aludni sem tudtam szinte. Szomjúság gyötört. Kellett nekem vakmerőnek lennem. Nem tudtam álmodni, ezért nem tudtam Kaname- val álmodni. Bármennyire is szomjazom, nem adhatom Kaname tudtára. Nehéz kihívás, mert nem vágytam semmi másra abban a pillanatban, mint Kaname éltető vérére és arra, hogy fogaimat Kaname nyakába mélyesszem, ám gyorsan ki is vertem a fejemből. Nem akartam megölni őt. Szeretem! Mindennél jobban szeretem!



Sajnos- mint kiderült- az élet nem habos torta. A napok ugyanúgy folytatódtak, mint mielőtt elmentünk volna az akadémiára. Kaname reggeltől estig dolgozott. Rám alig maradt ideje. A dolgok csak abból különböztek, hogy nem mutatkoztunk nyilvánosan. Nem léptünk utcára, csak ha nagyon muszáj  volt. Kaname engem még akkor sem engedett ki. Bosszankodtam is eleget, de mindig csak nevetett rajtam, ahogy puffogtam.

Én viszont nem voltam ilyen megértő. Kezdett ingerelni, hogy Kaname reggeltől (mármint a mi reggelünktől) estig a dolgozó szobájában poshad, nekem meg nincs jobb dolgom megint, mint a könyvek. Szeretek olvasni, nem erről van szó, de hiányolom Kaname társaságát. Nekem nem elég az, ha vacsoránál találkozunk, mert akkor megoszlik a figyelme mindenki között. Azt akartam, hogy néha legyen csak velem kettesben. Egyszer kérdőre vontam, de lerázott azzal, hogy megint a régi ügyön, az új kormány, a vámpír tanács ügyén dolgozik.

Egyik nap éjfél környékén járhattunk (az emberi idő szerint, számunkra dél volt). A bál után eltelt két hét. Megelégeltem, hogy Kaname még mindig nem mutatkozik. Felmentem az emeletre és berontottam a dolgozó szobájába. Papír munkát végzett és összerezzen, mikor az ajtó becsapódott mögöttem.
 - Mi történt Yuuki? Mi ez a tombolás?- nézett rám kérdőn.
 - Semmi különösebb dolog nem történt Kaname. Pusztán megelégeltem, hogy soha nem vagy velem- fontam össze karjaimat a mellkasomon.
 - Dehogy nem. A vacsora alatt is együtt vagyunk- állt fel, hogy közelebb jöjjön, de távolságot akartam tartani, hogy érezze milyen, ha ejtve van a vámpír, ezért hátrálni kezdtem és nevettem, mint aki megőrült.
 - Én arra gondoltam, hogy soha nem vagyunk kettesben, mert egész álló nap idebent kuksolsz és ki se dugod az orrodat, hogy megnézd mit csinálok vagy szólj egy kedves szót. Hiányzol Kaname! Fel tudod fogni mit jelent ez? Nem bírom! Szeretnék veled lenni. Vedd már észre az érzéseimet!- buktam ki végleg és széttártam karjaimat, hogy lássa komoly vagyok.
 - Azt hiszed én nem erre vágyom? Ugyanúgy gyötrődöm, mint te. De valakinek ezt is meg kell csinálnia- mutatott a papírokra és megemelte a hangját. Kezdte leveszíteni a türelmét.
 - Igazán? Ha annyira vágyakoznál utánam tudnál időt szorítani nekem is az életedben. Nem kérek sokat. Csak egy... nem is tudom akár 10 perc is elég. Napi 10 perc. Az nem sok- ordítottam már teli torokból.

Kaname itt teljesen elvesztette higgadtságát és nehéz fenyegető léptekkel indult el felém. Megijedtem és tovább hátráltam, míg végül az ajtónak estem háttal. Kaname semmivel nem törődve közelített és utolért. Nagyot vert az ajtóba és egy erős, vad és követelődző csókot nyomott az ajkaimra.

Nem bírtam tovább. Az érzelmek utat törtek maguknak és könnyek formájában nyilvánultak meg. Kaname észrevette, hogy sírok és abbahagyta a csókot. Nem akartam elengedni, átöleltem. Viszonozta, de az ő ölelése kétségbe esett és olyan volt, mint aki magához akarna láncolni.
 - Soha ne kételkedj az érzéseimben- suttogta a fülembe.- Hah! Igazad van! Ideje észrevennem magamat. Bocsáss meg kérlek! Esküszöm, hogy mostantól több időt fogok neked szentelni, de ne várj sokkal többet, mint most. Amíg ez el nem rendeződik, addig nem lehetünk teljesen szabadok és a figyelmem sem lehet teljesen a tiéd. De mindent elkövetek, hogy minél hamarabb sikerüljön véghez vinnem a terveimet- esküdözött.
 - Én csak ennyit akarok egyelőre, de tartsd meg szavad és siess. Addig pedig minden türelmemmel várni foglak- még egy utolsó kis csókra egyesültünk és elhagytam a szobát.

Este vacsora után Kaname szavához hűen nem ment vissza a munkához. Kézen fogott és a szalonban beszélgettünk. Ámde most, hogy végre a figyelmének egy része csak az enyém, az én figyelmem nem lehet az övé. Mindent meg kellett tennem, hogy ne ugorjak a nyakának és ne kezdjem szívni a vérét. A szomjúság még mindig kielégíthetetlenül kínozott. De amikor Kaname az ölébe húzott és átölelt, mint aki halálos bűne után vezekel, elszállt a szomjúság és csak ő létezett számomra.
 - Ne aggódj Yuuki! Még ha úgy is érzed, hogy elhanyagollak azt ne feledd, hogy én mindig vigyázni fogok rád! Te vagy a mindenem! Ezt ne feledd el soha se- simogatta megnyugtatóan a hátamat.
 - Rendben. Igyekszem észben tartani!- kuncogtam és amennyire csak lehetett odabújtam hozzá, de rövidke boldogságunkat beárnyékolta a hajnalodás.- Auuu! Ez irritál!- Bújtam el Kaname ölelésében a fény elől.

Kaname időközben behunyt szemei idegesen kipattantak és rohant az ablakhoz, hogy besötétítsen.
 - Jól vagy drágám? Már nem fáj ugye?- kérdezte és tekintete bűn bánást sugárzott.
 - Persze! Nem fájt, csak irritált. Az alvás alatt nem volt probléma a fénnyel- simogattam meg a fejét.
 - Előbb utóbb meg fogod szokni ismét, de addig egy kicsit zavaró lesz a hajnal hasadás- tette kezét az arcomra.
 - Amíg megszokom, igyekszem elkerülni- nevettem.- Most viszont ideje lenne vissza vonulni mára. Nem gondolod?
 - De igen. Menjünk! Gyere!- kapott ölbe és együtt nevetve cipelt fel a szobámig.- Jó éjt hercegnőm! Holnap reggel találkozunk!- rakott le és egy jó éjt puszival búcsúzott.
 - Ugye te fogsz kelteni?- néztem rá kérlelve őt.
 - Hmm. Hát persze!- mondta megfontoltan. Szerintem úgy gondolta, hogy ennyi még mindig belefér.
Megvárta, hogy becsukjam magam mögött az ajtót és csak utána tért a saját hálótermébe.

Megfürödtem, felvettem a hálóingemet, amit az akadémián kaptam tőle. Imádtam. Akárhányszor mostuk ki, megőrizte Kaname kellemes és megnyugtató illatát. Fáradt voltam és kimerült, tehát ágyba bújtam, de nem tudtam aludni. Túl szomjas voltam. Egy- két órán át még próbálkoztam az alvással, de sikertelenül. A végén annyira elvette az eszem a torkom szárazsága, hogy kimásztam az ágyból. Tudtam, hogy már mindenki alszik, ezért csendesen átmentem Kaname szobájába.

Kaname is békésen álmodott. A nevemet mondogatta, tehát velem álmodott. Olyan bűntudatom volt, hogy majdnem elsírtam magam. Odalopóztam az ágyhoz és felmásztam Kaname fejéhez. Gyönyörű volt az alvó Kaname arca. Egész este tudtam volna nézegetni, de megérezte, hogy ott vagyok és felébredt.

Nagyon megijedt. Még egyszer sem látogattam meg ilyen időpontban a szobájában.
 - Mi a baj Yuuki? Történt veled valami?- rémüldözött.
 - Nem semmi. Azaz semmi komoly- néztem le a térdemre.
 - Akkor hogy- hogy ilyenkor itt talállak?- emelte fel az államnál fogva a fejemet és a szemembe nézett.
 - Kaname én... én...- dadogtam, mert szégyelltem magam.
 - Te? Mi van veled?- cirógatta meg az arcomat.
 - Szomjas vagyok. Nagyon szomjas- bámultam rá jelentőség teljesen.
 - Ezt nem kell szégyellned kedvesem. Vámpír vagy és alig egy hónapja ébredtél fel hosszú álmodból. Ez igazán természetes- nevetett halkan.- És már mondtam, mindent meg fogok adni neked, amit akarsz. Ha a vérem kell, megkapod azt is, csak ne lássalak szenvedni, mert attól én is szenvedek. Na, gyere!- húzott oda magához és oldalra döntötte fejét, hogy szabad utat adjon a fogaimnak.

Lesimítottam Kaname kósza haj tincseit a nyakáról, megízleltem és hezitálás nélkül beleharaptam. Annyira elragadott a hév, hogy ledöntöttem Kaname- t az ágyra, hogy korlátok nélkül ihassak. Kaname vére íny csiklandozó volt és éltető. De elég sokat kellett kiszívnom ahhoz, hogy jól lakjak vele.

Mikor teljesen eltűnt a szomjam leváltam Kaname nyakáról és megpusziltam a fogaim okozta sebhelyet.
 - Holnapra eltűnik! Jobban vagy már? Elég volt?- simogatta a fejemet, de nem ült vissza föl, hanem még mindig fekve voltunk.
 - Igen! Nagyon köszönöm! Remekül vagyok! De te is?- én pedig a sebhelyet cirógattam. Éreztem, hogy kezd elnyomni az álom. Amit az elmúlt napokban elszalasztottam, az most kezdi behozni magát.
 - Semmi bajom. Boldog vagyok, hogy jól érzed magad- suttogta a fülembe, amitől szokásom szerint összerezzentem.
 - Remélem tényleg eltűnik holnapra- csókoltam meg megint a sebet. Annyira kimerült voltam, hogy fejemet Kaname vállára hajtva hunytam le szemeimet.
 - Igen. Én is álmos vagyok- mondta egyenletessé váló szuszogásomat hallva.
Még éreztem, ahogy magunkra húzza a takarót és elmotyog egy ,,Szép álmokat!", de utána se kép, se hang. Átadtam magam az álmoknak, amik természetesen Kaname- ról szóltak.

Reggel, ahogy ígérte, Kaname ébresztett. A karjaiban ébredtem, ebből arra következtetve, hogy ő is csak nem rég kelt.
 - Nagyon szép estém volt tegnap! Főleg, mikor arra aludtam el, hogy azt hajtogatod szeretsz!- újongott.
 - Meghiszem azt. A saját húgod szívta ki belőled az életet- hitetlenkedtem.
 - Az nem érdekelt. Arra nem is figyeltem. Csak arra, hogy egyre jobban érzed magad és a gyönyörű hangra, ami az ivásodat kísérte- hanyatt fektetett, fölém hajolt és ebben a pózban csókolt meg. Kissé félreérthető volt, de nem zavart. Szívesen odaadtam volna magamat neki az éjszaka történtek miatt.- Yuuki! Bocsáss meg, de ideje dolgoznom. De tudod mit? Éjfél környékén gyere fel és látogass meg.
 - Számíthatsz rám!- bólogattam és kikászálódtunk az ágyból.

A nap javában tartott már. Szokás szerint, ha jó idő volt ma is a szirti pavilonban voltam. Egy emberek által írt könyvet olvastam a fajtánkról, mikor hirtelen Seiren jelent meg előttem.
 - Üdvözlöm önt, Yuuki úrnő! Ezt a levelet Kurosu Kaien küldi önnek- térdelt le és felém nyújtotta a borítékot.
 - Értem! Köszönöm Seiren! Kérlek várd meg míg választ levelet írok neki! Gyere fel velem az én dolgozó szobámba.
Igen nekem is volt egy. Az akadémiával kapcsolatos ügyek egy részét ugyanis nekem kellett intéznem.

Felmentünk a szobába és kibontottam a levelet, miközben helyet foglaltunk az íróasztalnál.


,,Kedves Yuuki!

Zero nevében írok most levelet neked. Hallottam a haza utatokon történtekről és mélységesen sajnálom Zero és Toga tetteit. Zero büntetésben fog részesülni cselekedetéért, de úgy vélem Toga már megkapta a magáét. Véleményem szerint megérdemelte amit kapott, de mégis úgy vélem eltúloztátok a csatát. Toga súlyos sérülést kapott. Állapota stabil, de még mindig nem tért magához. Kérlek a jövőben korlátozzátok az akadémia tagjai felett alkalmazott támadások erősségét. És még egyszer bocsásd meg Zero- nak bal lépését!

Köszönettel:  Kaien Kurosu
2010. 07. 12."



A levél elolvasása után roppant dühös lettem. Szemem izzott a felháborodástól. Még hogy fogjuk vissza magunkat? Ha megtennénk megölnének azok az átkozottak. Nem vártam meg, amíg kijózanodom. Elkezdtem válaszolni Kaien levelére.

Perceken belül kész voltam.
 - Köszönöm a türelmedet Seiren! Ezt kérlek vidd el Kaien- nek!- adtam át neki a Kuran pecséttel ellátott papírost.
 - Ahogy óhajtja! Viszlát!- vette át a levelet meghajolt és elment.
Nem volt kedvem visszamenni a friss levegőre. Az asztalra könyökölve kezdtem el gondolkodni Kaien írásán...

16. fejezet

Magyarázat




16(Kaien szemszöge)

 A bál óta eltelt 2 nap, de Sayori még mindig nem ébredt fel. Ilyen erős lenne Yuuki mérge? Nem csodálnám. Elvégre is ő a Kuran- ok, a vámpírok legősibb és legtisztább vérű családjának leánya. De hogy a legjobb barátnőjével, azaz a volt legjobb barátnőjével ezt tegye... hát ez már túlzás. Na de megértem őt. Mármint őket. Tényleg veszélyben voltak, amíg ennek a lánynak a kezében volt a titkuk. Meg kell értenem mi vitte rá őt, hogy ilyen dolgot műveljen.

Így gondolkodtam a történteken Sayori mellett, mikor felnyitotta szemeit.
 - Jó reggelt Sayori! Hogy érzed magad?- kérdeztem. Ki akartam deríteni mennyire volt hatásos Yuuki terve.
 - Jól! Ahhoz képest, hogy nem bírom az italt és elájultam a sok pezsgőtől. Az utolsót amit ittam pont Yuuki adta nekem. És valóban hol van Yuuki?- nézett körbe. A varázslat úgy tűnik hatásos volt, mert nem emlékszik a vámpírokra. És Yuuki- ék gondoskodtak a látszatról is. Módosítottak néhány emléket, hogy Sayori azt higgye, hogy az italtól vesztette eszméletét. Köszönöm Yuuki! Ez nagy megkönnyebbülés.
 - Örülök hogy nincs semmi bajod. Pedig nem is ittál olyan sokat. És Yuuki- ról csak annyit, hogy elment- nyugtattam.
 - Hova? Mikor jön vissza?- rémüldözött.
 - Semmi baj Sayori! Nyugodj meg. Yuuki biztonságban van a... barátaival és Kaname- val, ezért nem hiszem, hogy visszajön ide az akadémiára. Esetleg látogatóba, de kevés az eséj rá- hajtottam le fejemet. Yuuki nagyon jól érzi magát Kaname- val és a nemesekkel. Jobban, mint amikor velünk élt. Úgy néz ki mindig is vámpír volt. Sosem érezte jól magát emberi bőrben, a vámpír tudat még az alvása alatt is elkísérte.

Megértettem Sayori- val, hogy Yuuki jól van és nem kell ezzel törődnie és magára hagytam, had pihenjen. Vissza kellett mennem az irodába. Az út alatt találkoztam diák csoportokkal és megkönnyebbülve vettem észre, hogy senki sem beszél a báli botrányról, sem pedig Yuuki- ékról. Ez jót jelent, mert nem kell senkinek hazudnom róluk. Ez mindig nehéz, nincs rá garancia, hogy elhiszik.

Egészen addig éreztem így, amíg meg nem láttam az udvaron Zero- t Kaien- nel a hátán. Azonnal lerohantam és átvettem tőle a sebesültet és felvittem a gyengélkedőre, megkockáztatva, hogy Sayori még ott van. Szerencsére nem volt ott, tehát befektettük egy ágyba és elláttam a sebeit. Nagyon nagy volt a seb az oldalán és jég szilánkokat találtam benne. Tehát Aido volt. Biztos valamelyik Kuran- t védte. Nehezen ugyan, de ezt is megértem. Valószínűleg Zero- ék kezdeményeztek. Ezt még meg kell magyaráznia az ifjú vadász úrnak.





 (Zero szemszöge)

Kaien nekilátott ellátni Toga sebeit. Lassú, de alapos munkát végzett. Minden sérülést alaposan lefertőtlenítette és nyomó kötéssel lekötözött. Toga oldalán volt egy seb, amiből rengeteg apró kis jég szilánkot és szikla darabkát szedett ki. Aido és Yuuki összedolgoztak. Úgy tűnik külön- külön gyengék. Ezt legközelebb ki fogom használni.

Láttam, hogy Kaien a munka végén jár, megpróbáltam elsunnyogni, hogy ne kelljen magyarázatot adnom, de pechemre észrevett.
 - Ne menj sehova Zero! Nem gondolod, hogy magyarázattal tartozol a történtek miatt?
 - Nem. Nem igazán- válaszoltam megrántott vállal.
 - Én viszont igen- fordult felém és levette a szemüvegét, amit csak azért hord, hogy eltakarja vadász énét a diákjai előtt.
 - Ha mindenképpen ki akarsz filézni, akkor azt egy csendesebb helyen tegyük- ajánlottam fel. Nem hiányzott, hogy meghalljanak minket.
 - Jól van. Akkor menjünk az irodámba- nyitotta ki lőttem az ajtót, mert idő közben felállt ültéből.
 - Felőlem- zsebre vágott kézzel indultam az igazgatói felé.

Út közben elhaladtunk az udvar előtt. Sayori egy fa alatt üldögélt egymagában. Szánalmat éreztem iránta. Szánalmat, mert a barátnője, akiben feltétel nélkül megbízott, örökre elhagyta őt. Sayori- nak jó szeme lehet, mert észrevette, hogy őt figyelem és integetni kezdett nekem. Megszeppentem és elfordultam, úgy mentem tovább nevelő apám nyomában.

Úriember módjára ajtót nyitott nekem és betessékelt. Leültetett egy székre, majd ő is leült velem szembe. Papírt, tollat vett elő és írni kezdett, miközben kérdezgetett engem.
 - Nos halljuk Zero, mit akartál Yuuki- éktól?
 - Először mondd el mit írsz- böktem a papírra.
 - Semmi különösebb közöd nincs hozzá, de ha annyira tudni akarod bocsánat kérő levelet írok Yuuki- nak. Van egy olyan megérzésem, hogy ők sem veszteség nélkül élték át a napokat- mormogta.
 - Szerintem kisebb a veszteségük, mint nekünk. Majdnem megölték Toga- t. Ez nem zavar téged?- kezdtem dühös lenni.
 - Óh! Szóval tudsz valami mást is. És de igen zavar, csakhogy Toga magának kereste a bajt. Az ő felelőssége is ami történt, ennek ellenére szóvá teszem a levélben ne aggódj- tájékoztatott, de még mindig nem nézett fel az írásból.
 - Ha akarod- hagytam rá, bár kedvemre volt, hogy egy kicsit odapirít a Kuran- oknak.
 - Most viszont te jössz. Én kérdezek, te válaszolsz szépen. Először is: mit akartál te a Kuran testvérektől? Miért mentél utánuk?
 - Nem feltétlenül utánuk mentem, hanem csak Yuuki után. De mivel csak párban kaphatóak, ezért lett többes vadászat. És azért mentem Yuuki után, mert amikor vége lett az itteni harcoknak, megígértem neki, hogy elmegyek érte és megölöm, mint egy normális vámpír vadász. Mivel Yuuki azt mondta várni fog, kivártam a megfelelő alkalmat és elindultam betartani az ígéretemet. De mivel Yuuki- val együtt jár Kaname, őt is számításba vettem...- válaszoltam kifejtve kérdéseire.
 - Ezért vitted magaddal Toga- t. Mondván ő lefoglalja Kaname- t és az őt őrző vámpírokat, míg te kiiktatod Yuuki- t és a testőreit. Csakhogy Yuuki időközben meggondolta magát és ragaszkodik az életéhez és megtanulta használni a rendelkezésére álló fegyvereket és helyben hagyott titeket. Kitaláltam?- fejezte be helyettem.
 - Igen. De csak Toga
 - Ahogy mondod. És nem mész sehova, amíg én vagyok az igazgató, de mondhatom ezt úgy is, mint veterán vámpír vadász. A tiszta vérűeket megölni szabály szegés. Nem teheted. De ha nem fogadsz szót erőszakkal is megállítalak. Ugye tisztában vagy vele, hogy semmi perc alatt lerendezlek- közölte és ekkor már felnézett a levele felől.
 - Sajnos igen. Tudom, hogy szabály szegés és azt is, hogy erősebb vagy nálam. De a szövetség már nem létezik, tehát szabályok sem. A vadászat korlátlan. Nincsenek határai többé- meredtem rá.
 - De igen. Ezek íratlan szabályok, melyeket betartasz, vagy nem vagy vadász. Ha pedig nem vagy vadász, vagy egy vámpír tápláléka leszel, vagy a többi vadász semmisít meg- tette össze kezeit és sóhajtott egyet.
 - Aha. Majd meglátjuk. Most már mehetek végre? Fáradt vagyok és éhes. Visszamennék a Nap pavilonba, miután benéztem a házba valami kaja után- tájékoztattam napi tervemről.
 - Jól van elmehetsz. De fogd vissza az indulataidat a közeljövőben. És hagyd békén Yuuki -t. Oh! És még valami. Beszélgess gyakrabban Sayori- val. Aggódik Yuuki miatt és úgy veszem észre érdeklődik irántad- mosolygott. Biztos észrevette az udvari incidenst.
 - Felőlem. De nem azért teszem, hogy Yuuki- nak jobb legyen, vagy mert érdekel a csaj. Csak nincs jobb társaságom- jegyeztem meg csak úgy magamnak, de meghallotta, mert egy ,,Te tudod" volt a válasza.

Elhagytam az irodáját és a felé a ház felé vettem az irányt, ahol Kaien- nel ketten laktunk, vagyis régen hárman, amikor Yuuki még aludt. Ott töltöttük a szüneteket, amikor nem dolgozott és nem volt iskola, mint egy értelmes család. Kellemesebb volt, mint egész nap a pavilonban lógni, de nem volt olyan, mint az régi otthonom, amit a tiszta vérű vámpír, Hio Shizuka tett tönkre.






 (Kaien szemszöge)

Bár azt mondta vissza vesz a hevességéből és bár fiamként szeretem Zero- t, nem hittem abban, hogy felhagy a Yuuki utáni vadászattal. Túlságosan is határozott és makacs. Nem hallgat még senkire, de hiszem, hogy egy nap majd megváltozik. Amikor ráébred, hogy mi vagyunk az új családja és más nincs neki Toga- n, Yuuki- n és rajtam kívül. Rájön majd, hogy a céltalan öldöklés nem teszi majd boldoggá. Pont ellenkezőleg. Minél többet gyilkol, még ha vámpírt is, egyre szomorúbb és szomorúbb lesz, míg végül elesik majd a bánattal vívott csatájában.

A levél, amit Yuuki- nak írtam magyarázat és bocsánat kérés képpen, beborítékolva, megcímezve, lepecsételve az asztalomon hevert. Gondolkoztam, melyik esti tagozatos diák vihetné el, aki a legközelebb áll a Kuran családhoz és rájöttem, Seiren az. Szegény Zero- t kellett megkeresnem, hogy menjen a Hold pavilonba és küldje fel hozzám Seiren- t.

Seiren a Kuran család, inkább Kaname szolgája. Nem tudom, mi okból kifolyólag, de Seiren Kaname minden parancsát követi. Szerintem az életét is odaadná a gazdájáért.  Véleményem szerint Seiren még csak nem is nemes, bár kitudja.

Zero gyors munkát végzett. Seiren perceken belül megjelent az irodám ajtajában.
 - Mit óhajt igazgató úr?- lépett be tisztelet tudóan.
 - Feladatom van számodra. Haza kell menned a Kuran- kastélyba és ezt a levelet át kell adnod az úrnődnek, Yuuki Kuran- nak- nyújtottam át neki a borítékba zárt levelet.
 - Rendben. Néhány nap múlva visszatérek. Ha megengedi, én megyek is- bólintott és hátat fordítva indult útnak.

Az ablakból még figyeltem, ahogy kilép az iskola kapuin és a sötét erdőbe fut, ahol nem zavarja őt a Nap fénye...

15. fejezet

Sérült vadász



(Kaname szemszöge)

Nehéz szívvel hagytam ott az édesdeden alvó szerelmemet. Bár biztos voltam benne, hogy Aido gondját viseli, amíg el nem múlik a veszély, de szívesebben lettem volna én mellette. Mindig is így volt. Amikor kicsi volt, amikor emberi tudatában aludt és most is. De amikor szüksége lenne rám, hogy megvédhessem. Most nem lehetek mellette. Milyen jegyes vagyok én? Milyen báty?

Ezen gondolkodtam, amikor a hátunk mögül egy ismerős hang szólalt meg.
- A francba! Elvesztettem a nyomot, de úgy látom az uralkodói páros másik felét megtaláltam. Na mindegy. Most te is jó leszel, hogy kinyírjalak- gúnyolódott Zero.
- Tudod jól Zero, hogy engem nem tudsz megölni és jobb lenne, ha inkább a társadat védenéd. Őt biztos nem véti el Yuuki egyik sárkánya sem- egy gyors lépés és Zero mögé kerültem. Most ő volt háttal nekem.
- Kaname! Nekem nem te kellesz. Elengedlek titeket egy időre, ha átadod nekem Yuuki- t- ajánlotta fel.
- Erre már tudod a válaszomat igaz?- feleltem kérdéssel.
- Igen. Azt hiszem tudom. Kár volt feltételeznem, hogy megtennéd- ingatta a fejét.
- Zero! Magyarázd el mi értelme ennek!- kértem, mert reméltem, hogy így nyerhetek egy két hét előnyt, hogy lebeszélhetem Yuuki meggyilkolásáról.
- Yuuki- nak megígértem, hogy egy napon eljövök érte és véget vetek az életének. Ő pedig azt ígérte várni fog. És én mindig betartom a szavam- magyarázta.
- Azóta változtak a dolgok. Yuuki élni akar. Élni akar velem. Miért nem hagyod ezt neki? Tudtommal szereted őt- vettem elő legféltettebb titkát.
- Az régen volt, amikor még azt hittem, hogy ember. A legjobb barátom volt, de te felébresztetted. Megígértem neki. És meg is fogom tenni- hunyta le a szemét, ami azt jelenti, hogy gondolkodik.
- Zero! Gondold meg. Minden megváltozott. Ha belenyugodnál ebbe, akkor békében élhetnénk. Még te is. Biztos van másik olyan lány az iskolátokban, aki érdeklődik irántad- győzködtem tovább.
- Még ha van is, mit érnék vele. Közrendű vámpír vagyok. A ti fajtátok nyomorította meg az életemet. Ráadásul a főnökük a nagybátyátok volt. Az a Rido nevezetű- bömbölte.
- Rido meghalt, ahogy Shizuka is. Nincs senki, aki a békés élet útjába állna. Kivéve most téged. Legyen elég Zero! Hagyj minket elmenni!- már már könyörögtem neki.
- Nem... nem akarlak elengedni titeket, mert más alkalmam nem lesz ilyen jó, hogy ne nagyközönség előtt öljelek meg titeket- makacskodott.
- Értem! Szóval nem valami szabályos dolgot teszel igaz? Akkor hagy mondjak valamit. Ha most megölsz, Yuuki biztosan megmenekül és feljelent téged. Vagy rosszabb esetben Kaien- hez megy és a vadászpályafutásodnak vége lesz- fenyegettem. Ha nem hat a szép szó, ez biztos fog.
- Hah! Nem meri megtenni- vitatkozott tovább.
- De igen! Főleg ha megkérem rá. Ne feledd! Nem vagyunk egyedül- mutattam körbe a tanúkat.- És Kaien most a legfelsőbb vezetőség. Ő a legerősebb vámpírvadász egyben a legtekintélyesebb is. Tehát mindenről tud, amiről akar.

Zero mérlegelte a dolgokat. Egy ideig gondolkozott, hogy mit kéne tennie és végül döntésre is jutott.
- Rendben! Menjetek! De egy hónap múlva értetek megyek, hogy megszerezzem, amit most kellene- fenyegetett. Persze nem vettem komolyan.
- Rendben! Várni fogunk, de nem készületlenül. Megóvom, ami fontos nekem. Ezt ne feledd!- bólintottam és elindultunk, de megtorpantam, mert Toga vérének szagát hozta felém a szél.
- És jó lenne, ha megkeresnéd Toga- t. Az ő vérének szagát érzem.
Nem vártam meg, hogy válaszolhasson. Már futottunk is a Kuran kastély felé.






(Yuuki szemszöge)

Toga állt előttünk az úton.
- Most meg te? Mondjátok csak, nincs véletlenül tanítás?- méltatlankodtam.
- De van. Remélem boldogulnak nélkülünk- vonta meg a vállát Toga.
Felkaptam a vizet, de egyenlőre nem szálltam harcba.
- Aido! Ruka! Nektek adom. Nincs hangulatom harcolni vele. Nekem Zero feje kell- uszítottam őket Toga- ra.
- Igen úrnő!- mosolygott Aido.
Tetszett neki, hogy szórakozhat. Létrehozott néhány jéglándzsát és Toga- ra küldte őket. Szegény azt sem tudta hova lépjen. Mulatságos volt. Végül egy fa mögött talált menedéket.
- Várj! Segítek egy kicsit, hogy előcsaljuk a zsákmányt- kuncogtam, majd szét törtem a fát.

Az én képességem nem csak a föld irányítása volt, hanem szétzúzhattam bármilyen tárgyat a puszta akaratommal. Akár még növényeket is.
Toga kis bújócskájának a fa látta kárát. Szétzúztam, ezáltal megfosztva Toga- t a menedékétől.
- Aido most!- böktem a célzó Toga felé.
Aido lassan kapcsolt, mert Toga- nak sikerült lőnie. Kivédtük. Nem esett baja senkinek.
- Ez nem volt bölcs húzás a részéről Yagari tanár úr- tekintetem villámokat szórt. Annyira dühös voltam, amiért veszélybe sodorja a barátaimat, hogy késlekedés nélkül támadást indítottam.
A föld akaratomra elkezdett szétnyílni Toga felé. Felpattant és elugrott a szakadék pereméről.

Ekkor Aido fektette vállamra kezét.
- Yuuki úrnő! Azt mondta, hogy én bánhatok el vele. Kérem tartsa be a szavát és bízza rám a vadász urat- mosolygott. A feszültségem szinte kézen fogható volt.
Nem is igazán dühös voltam, hanem féltem. Féltettem Kaname- t. Féltettem a barátainkat. És féltettem az egész vámpír társadalmat.

Bólintottam és félreálltam. Megkerestem Ruka- t és odamentem hozzá. Hogy biztassuk egymást megfogtuk egymás kezét. Nagyon jó barátnők voltunk az utóbbi időben. A táncórák is nagyon átlendültek baráti hangulatba. Együtt táncoltunk a bálteremben, miközben a fiúkat kizártuk onnan. Még Kaname- t sem engedtük be egyszer sem.

Aido- nak nem volt egyszerű dolga. Toga nagyon kitartó volt. Védekezett és támadott. Folyamatosan engem vett célba. Aido igyekezett a védelmünkkel is foglalkozni, de nem volt könnyű neki. Ezért is vettem át én a védelmünket. Egy pajzsot emeltem Ruka és magam elé, amikor Toga támadt.

Egy idő után meguntam a játékot. Már nagyon haza akartam menni.
- Aido! Intézd el gyorsan vagy beszállok én is- adtam ki a parancsot.
- Igen Yuuki úrnő!- kiáltotta hátra, de nem fordult felénk.
Bölcs. Soha ne fordíts hátat az ellenségnek. Aido az utasításomra jobban összeszedte magát és Toga- t a földhöz fagyasztotta, majd egy gyors csapással leterítette. Toga kapott egy jégpengét az oldalába.

Vérzett. Nem voltam hajlandó törődni azzal, aki megtámadott minket ok nélkül. És most visszakapta azt, amit Ichijou- val tett.
- Szép munka volt Aido! Menjünk haza. Hiányzik már a bátyám- sürgettem meg.
- Igen úrnőm!- pattant mellém és futásnak eredtünk a kastély felé.







(Zero szemszöge)

Én is megéreztem Toga vérének szagát és mikor feleszméltem döbbenetemből Kaname- nak és pribékjeinek híre hamva sem volt már. Nem foglalkoztam az üldözéssel. Toga- nak szüksége van rám, így hát felé iramodtam.

Mikor megláttam mi történt elkapott a végtelen gyűlölet, de vissza kellett folytatnom. A Kuran- ok most nem fontosak. Toga- n kell segítenem. Kihúztam a testéből a jégszilánkokat és a pengét, majd a legnagyobb sebet, ami a penge maradványa lekötöztem a kabátomból leszakított anyaggal, hogy visszatartsam a vérzést. Ezek után felkaptam és irány haza, az akadémiára...

14. fejezet

Veszélyes éjszaka




Yuuki szemszöge)

Mikor leült a por láttam, hogy eltaláltam Zero- t, de csak megsebesült. A nyomorult a sárkányok erejét a lábát fogó jégre irányította és lerombolt azt. Kisebb sebesülésekkel tehát épségben megmarad.
- Szerencsés vagy Zero! Az ilyen támadásoktól a legtöbben meghaltak volna- fontam keresztbe karjaimat.
- Mint látod én még élek.
- Már nem sokáig!- emeltem meg a kezemet felélesztve a korábban lezúzott sárkányokat.
- Yuuki úrnő! Várjon!- kiáltotta Ruka.
- Mi történt?
- Kaname úrfi, Akatsuki és Ichijou menekülni kényszerültek. És Ichijou vérének illata terjeng a levegőben. Valószínűleg megsebesült- tájékoztatott Ruka.
- Értem. Akkor kövessük őket. Valószínűleg a folyóba menekültek. Tehát mi is ezt fogjuk tenni. Megkeressük éket és segítünk nekik. Induljatok! Én még elintézem Zero- t, hogy ne kövessen minket- utasítottam őket.

Ellenvetés nélkül a vízesés pereméhez futottak és leugrottak a folyóba.
- Bocsáss meg Zero, de ezt a táncot máskorra kell halasztanunk- ráküldtem mind a négy sárkányt, amik pont előtte értek földet és akkor port vertek fel, hogy eltudtam futni előle. Bele a folyóba.

Az E- szintű vámpírok inkább vérre szomjaznak, mint vízre. Ebből adódó a víztől való undoruk. Nekünk ez pont kapóra jött. Hajdanán Zero is ilyen E- szintű volt, ezért nem jött utánunk. Szabad volt az út lefelé a sodrás mentén.

Nem kellett megerőltetnünk magunkat, mert a sodródtunk a folyóvízzel együtt. Addig folytattuk ezt az utat, amíg távolról egy barlangot találtam a szurdokban.
- Aido! Ruka! Ússzunk oda be nappalra! Zero- tól úgy sem lenne nyugtunk, ha tovább mennénk- mutattam a hasadék irányába.
- Jó ötlet úrnő!- bólintottak és úszni kezdtek abba az irányba.
A folyó gyors sodrású volt ezen a szakaszon. Egy kissé nehézkes volt kikerülni belőle, de mikor sikerült ujjonghattunk.

A barlang ugyanis mély volt, tehát nehéz benne kívülről felfedezni bárkit is. Voltak kis mellékjáratai, amikben szükség esetén el lehetett bújni. A tetején volt egy kis kürtő, ami a felszínen egy ürgelyuknak látszik, tehát megint csak nem lehet észrevenni semmit és lehetővé teszi azt, hogy tüzet gyújtsunk. A mélységgel ugyanis együtt jár a sötétség és a hűvös. Egyikkel sem volt nagy baj, de mégis csak jobb, ha mindent lát az ember. Vagyis vámpír.

Így merengtem, mikor Aido megszólalt.
- Yuuki úrnő! Jön valaki!
- Csend legyen és gyertek ide!- hívtam magamhoz őket, mert én egy mellékjáratot fedeztem fel éppen.
Magam mögé toltam őket, ha Zero lenne az habozás nélkül lelőne minket. Nem hagyhattam veszni őket. És ha Zero lenne az ráugranék, hogy széttépjem, de nem ő volt. Szerencsére!

Amikor láttam, hogy egy tűzlabda robban szét a falon rögtön tudtam, hogy az nem lehet Zero. Kilestem és megpillantottam a bátyámat és kis csapatát. Kaname hátán pedig Ichijou- t sérülten.
Rögtön odarohantam hozzájuk, de előtte gondoskodni kellett tűzről.
- Aido! Vigyél magaddal valakit és menjetek hozzatok száraz fát. Már amennyire ez lehetséges. És kerüljétek a két vadászt!
- Igen úrnő!
Kiválasztotta maga mellé Ruka- t és elment. Akatsuki- ra itt volt szükség, hogy lássak.
- Te jó ég! Ichijou! Ki tette ezt?- felhajtottam a pulcsi és az ing karját és a vérző sebre mutattam.
- Toga volt! Annyira védett engem, hogy megfeledkezett magáról. Köszönöm Ichijou!- válaszolt helyette Kaname.
- Én is nagyon köszönöm Ichijou, hogy megvédted a bátyámat. Nagyon bátor voltál- hálálkodtam.
- Ez a kötelességem!- mosolygott.
- Meglehet, de hanem bánod meggyógyítalak. Most gyógyultál fel a nagyapáddal vívott harcból. Nem kell, hogy megint sebesült legyél- tettettem a felháborodottat.
Ichijou karja nagyon vérzett. Le kellett szorítanom valamivel. Az övem pont jó volt erre a feladatra. Fehér volt, de meg kellett tennem.

Leszorítottam a kezét. Ekkor tért vissza Ruka és Aido is. A fát ledobták egy helyre, Akatsuki pedig meggyújtotta. Volt már fény és meleg is.
Szükségem volt vízre, de nem volt mibe szállítani. Viszont Aido jege is megfelelő volt.
- Aido! Szükségem van egy kis jégre!- néztem rá.
Bólintott és mellettem egy kicsi jégoszlopot hozott létre.

Letörtem a tetejét a többit összezúztam.
- Köszönöm!- nevettem, mert furcsán nézett rám.
A jégtömböt Ichijou sebére helyeztem és elkezdtem letisztítani. Mikor körülötte tiszta volt a bőr, kiszedtem a golyót a sebből és megint lemostam az olvadó jéggel. Végül annyira, hogy ne csurogjon belőle a ér és korlátlanul használhassa a karját begyógyítottam a sebet. Ez a gyógyító képesség is a tiszta vérűek kiváltsága.

Pont volt nálam egy fehér kis vászonzsebkendő. Elővettem a zsebemből és a megmaradt heget azzal kötöztem be, hogy még véletlenül se szakadjon fel.
- Kész vagyok! Na milyen? Próbáld használni a karodat- kértem.
Azonnal ki is próbálta és megállapította, hogy jó munkát végeztem.

Nem fáztunk különösebben, de azért leültünk a tűz mellé mindannyian. Tegnap reggel óta nem aludtam egy percet sem, ahogy egyikünk sem. Fáradtak voltunk. A tűz pedig álmosított, ahogy néztük. Nem volt mit mondanunk egymásnak. Kaname elmondta mi lesz a dolgunk miután tovább indulunk.
- Szétválva kell folytatnunk az utat, ha esetleg megint megtalálnak felvehessük a harcot. Egészen hazáig külön megyünk. Ki tudja mikor és hol találnak ránk.
Helyeseltük az ötletet és csendben ültünk tovább a lobogó tüzet figyelve.

Kaname mellett ültem, aki megérezte enyhe félelmemet is. Magához ölelt és suttogva beszélt hozzám.
- Nem kell félni kedvesem! Elintézzük Zero- t és békében élhetünk majd- hajtotta fejét az enyémre.
- Nem magam miatt félek, hanem miattatok. Nem akarom, hogy úgy járjatok, mint Ichijou, vagy rosszabbul- fojtogattak a gyűlölet könnyei. Egy tiszta vérűnek nem szabad sírnia mások előtt ezért, hogy visszatartsam őket belefúrtam arcomat Kaname mellkasába.
- Miattunk ne aggódj. Megleszünk. Na! Gyere! Pihenj egy kicsit, biztos fáradt vagy- belehúzott az ölébe és ringatni kezdett.
Vállára hajtottam fejem, ő pedig a fejemre hajtotta sajátját és így ringatott, amíg végkimerülésben el nem aludtam. De mielőtt ez megtörtént volna az volt az utolsó mondatom, hogy ,,Gyűlöllek Zero!"

Beesteledett már, mikor Aido karjaiban ébredezni kezdtem. Már nem a barlangban, hanem az erdőben voltunk.
- Heh! Aido? Mit keresek itt? Hol van Kaname?- szegeztem neki a kérdéseket.
- Kaname nagyúr Akatsuki- val és Ichijou- val már elindult a másik úton. Nagyon mélyen aludtál és Kaname nem akart felébreszteni, ezért átadott nekem, hogy én vigyelek, amíg fel nem ébredsz- magyarázta.
Ekkor Ruka lépett a fejemhez és mosolygott.
- Persze látnod kellett volna az arcát! Nagyon elgyötört volt. Nem akart elválni tőled. Tényleg szívből szeret téged- mondta.
- Tudom. Ahogy én is szeretem őt. Aido! Lerakhatsz megállok a lábamon- veregettem meg a vállát.
- Igenis!- és gyengéden lerakott a földre.
Az út további részét a két lábamon folytattam. Egészen addig amíg Toga meg nem talált minket...

13. fejezet

Megvédem az életem!




(Kaname szemszöge)

Felfigyeltem, hogy Toga nem csak egy puskát hozott magával, hanem megannyi lövedéket is. És a legbiztosabb megoldást, egy tőrt is, ami vadászmágiával volt megerősítve.
- Nem vagy biztos a dolgodban Toga?- gúnyolódtam.
- Miért ne lennék?- vágott vissza.
- Mert minden eshetőségre készültél. Az a tőr veszélyes fegyver, de ellenünk semmit sem ér- mutattam a tőr helyére.
- Pusztán óvatos vagyok, te meg halott- szegezte nekem a puskát és elsütötte.

Ichijou előrántotta a kardját (más néven katana) és ketté vágta a golyót, ezzel elhárítva azt.
- Szép próbálkozás, de amíg mi védjük Kaname -t, addig nem érhetsz hozzá- eresztette le a kardot Ichijou.
- Meglehet. Akkor viszont mindannyitokat kivégzem- mondta és mindannyiunkat meglőtte. Akatsuki kivédte a támadást, de Ichijou annyira megakart védeni, hogy az ő karját súrolta az egyik lövedék.
- Ichijou! Te maradj ki egy kicsit a csatából. Még nem nyerted vissza teljes erődet a háború óta. Majd Akatsuki- val elintézzük ezt a vadászt- parancsoltam.
- Rendben. Legyetek óvatosak! A puskagolyók is vadász mágiával vannak átitatva- hajtotta le meghunyászkodva fejét.
- Mindig azok vagyunk- biztosítottam.
- Ez nem volt bölcs döntés Toga. Aki társunkkal kikezd, az magára vonja a mi haragunkat is-figyelmeztettem.
- Remek. Végre nem bújsz a testőreid mögé- nevetett, miközben egy újabb cigarettára gyújtott.
- Ügyes volt, hogy mindannyiunkat célba vetted, de mint látod nem okoztál sok kárt- mutattam Ichijou felé, aki ismét talpon volt.
- Nem is az volt a célom. Nézz csak hátra!- bökött a mögöttünk lévő sziklafal felé.

A folyó több, mint 5 méterre volt tőlünk. Nem sok, de menekülési útvonal gyanánt már nem szolgált.
- Szóval ez volt a terved. Hogy sarokba szoríts minket- állapítottam meg.
- Valahogy úgy. Elzártam előletek az egyetlen menekülési lehetőséget, tehát szabad a vásár számomra.
- Nem hiszem. Ne feledd kikkel van dolgod. Vámpírok vagyunk. Ki fogunk törni innen- bátorkodott felszólalni Akatsuki is, aki nem is várt semmire, tűzlabdákat küldött Toga- ra.
- Nyugalom Akatsuki, de igazat kell adnom neked. Nem fogjuk hagyni, hogy ellenállás nélkül elhalálozzanak minket- néztem rá kihívóan és egy sziklasárkányt küldtem felé, amit kikerült, a sárkány pedig nekimenve a hegyoldalnak széttört.
- Ügyes, de nem eléggé- kiáltotta Akatsuki és Toga- ra vetettük magunkat.






(Yuuki szemszöge)

Zero megtalált minket és rám szegezte a Bloody Rose- t. Ruka és Aido kelt a védelmemre.
- Várjatok! Zero nem érti, miért védelmeztek engem- állítottam meg a fejben már megkezdődött csatát.
- Természetesen azért, mert tiszta vérű vagy és nem hagyhatunk veszni. Ezenfelül Kuran is, akik mindig is a legerősebb tiszta vérűek közé tartoztak- nézett rám vádlón Aido.
- Azt nem érti, hogy miért engedem, hogy megvédjetek, amikor megígértem neki, hogy megvárom, hogy eljöjjön értem és megöljön- pontosítottam.
- Hogy mit tettél Yuuki úrnő?- csodálkozott Ruka.
- Nem kell felkapni a vizet Ruka. Azóta sok minden megváltozott. Eszem ágában sincsen feladni az életemet, ami még csak most kezdődött el igazán!- néztem Zero- ra gyilkos pillantással.
Le akartam tépni a fejét azért, amiért elvárja, hogy feladjam magam.
- Remek! Akkor nem fogok unatkozni. Táncolunk egyet hercegnő?- nyújtotta kit azt a kezét, amiben a pisztolya volt.
- Ezer örömmel Zero!- léptem felé, mire Aido és Ruka összébb zárták a köztük lévő rést.- Kérlek! Nem lesz semmi bajom!
- Nem tehetjük Yuuki úrnő. Kaname úrfi megtiltotta nekünk- fordult felém Ruka.
Elegem lett! Felvettem egy merészebb hangnemet.
- Megparancsolom, hogy engedjetek át! Nem mondom többször!- morogtam.
- De hát...- ellenkezett volna Aido.
- Azt mondtam engedj át! Mi nem világos ebből?- vicsorogtam. Nagyon tengett már bennem az adrenalin.
- Öööö... Igen Yuuki úrnő!- léptek félre az útból.
- Most pedig Zero! Készülj a halálodra- kuncogtam.

Megkezdődött a harc! Zero folyamatosan tüzelt Bloody Rose- zal, de én mindannyiszor kitértem előle, vagy egy sziklapajzzsal védtem magam.
Az egyik ilyen után megelégeltem a védekezést, Zero- ra küldtem egy sziklasárkányt, amit ügyes mozdulattal kikerült.
- Ezzel még nincs vége ifjú vadász!- figyelmeztettem.
Az akaratommal megfordítottam a sárkányt és előidéztem egy újabbat a segítségére. Zero felugrott a levegőbe, ezzel menekülve és széttörve a sárkányokat.

Nem az a fajta vagyok, aki könnyen feladja és támadt egy hirtelen vezérelt ötletem.
- Aido!- hívattam társamat.
- Igen!- lépett mellém.
Odafordultam hozzá és a fülébe suttogtam a tervemet.
- Fagyaszd Zero- t a földhöz, hogy ne tudjon ugrándozni, akkor könnyedén eltörlöm a föld színéről.
- Remek ötlet úrnő!- bólintott.
És már cselekedett is. Jégzuhatagot küldött Zero felé, ami annyira meglepte őt, hogy telibe is találta. Zero lába a földhöz volt fagyasztva.
Nem tétlenkedtem sokáig, létrehoztam újabb két földsárkányt és kereszt tűzbe indítottam őket Zero felé. Elérték Zero- t és összezúzódtak, akkor a port kavarva, hogy nem láttuk a végeredményt, hogy Zero halott, sérült, vagy egy karcolás nélkül megúszta- e...






(Kaname szemszöge)

Csak hamar kikészítettük Toga- t olyannyira, hogy már alig tudott észlelni minket, ha gyorsan mozogtunk.
- Mi történt Toga? Lelassultál- állapítottam meg.
- Mert én nem vagyok vámpír. Hála az égnek!- fújt egy nagyot.
- Pedig milyen jó ez az élet. Azt tenni, amit csak akarsz, senki sem mer ellent mondani. Ez az igazi élet- gúnyolódtam satnya halandóságán.
- Meglehet, de vannak hátrányai is. Nem de?- firtatta tovább a témát.
- De igen. Egyetlen egy van. Az, hogy a vérhez vagyunk kötve. Ám ez nem olyan súlyos hátrány. Együtt lehet vele élni- vontam vállat.
- Igaz, de az emberek megvetnek titeket, már ha hisznek a létezésetekben- mosolygott.
- És szerinted ez érdekel minket? Ti emberek csak táplálékok, múló porszemek vagytok a szemünkben. Életetek hossza a mienkhez képest csak egy pillanat, míg mi örök életűek vagyunk. Nem tényező létünkben a ti véleményetek- osztottam meg vele látásmódunkat.
-Hm. Nem csoda. Felsőbbrendűnek érzitek magatokat, de mi is öltünk már vámpírt. Nem is egyet. És most ti hárman vagytok soron- felállt és ismét sortűzbe kezdett.
- Akatsuki! Fejezzük be a játékot, de ne öld meg. Jó móka vele harcolni- adtam ki a parancsot.
-Igen Kaname!- és már meg is indult Toga felé.
Mögé került és leütötte. Toga eszméletét vesztette, mi pedig nem tétováztunk.
Felkaptuk Ichijou- t és leugrottunk a folyóba, hogy elmenekülhessünk...