Vampire Knight Hunting

Kedves olvasóim!

Jövő héten nem lesznek friss fejezetek a blogon, mert nyaralni megyek.
És mivel most csak kevés fejezetem van megírva, az utána lévő héten sem valószínű, hogy kettő lesz.

Sajnál mindent: Retasu Sakura

3. fejezet

Egy új életvitel




(Yuuki szemszöge)

1 hét múlva...

Egy hét telt el azóta, hogy a Kuran birtokon élek.Pompásan érzem magam. Nem hiányzik senki és semmi. Még Zero- ról és Yori- ról is megfeledkeztem. Nem is volt nehéz. Rengeteg dolgom volt a kastélyban. Először is Ruka elkezdte megtanítani nekem a vámpír illemet és ,,viselkedés tant" tanított nekem. Továbbá megtanított öltözködni. Divatosan öltözködni és megmutatta, hogyan ápoljam a szépségemet. Furcsa volt ilyeneket tanulni, de valamennyire muris is.

Aido mágiát tanított nekem. Egy hét után képes voltam elaltatni valakit, vagy megsebezni, mágiával. Aido mellett Kaname is besegített, mivel ugyanolyan képességünk volt, ő tudta a legjobban, hogy mivel tudom kihozni magamból a legtöbbet. Nem is voltam rest. Mindent megtettem, amit csak kértek tőlem. Igazi vámpírrá szerettem volna válni. Méltó akartam lenni a nevemre. Büszkévé akartam tenni a bátyámat.

A legnehezebbnek Akatsuki edzése bizonyult. Eddig is sokat sportoltam, meg jó kondícióban voltam a prefektusi munka miatt, de nem egy vámpírhoz mérten. Hozzájuk képest gyenge voltam. Megtanultam gyorsan és hosszú távon futni, pusztakezes harcra is tanítottak. Kaname állítása szerint, nem engedhette meg magának, hogy nem tudjam megvédeni magam. Nagyon féltett. Mindentől óvott. Legalább is próbált. Kíváncsi természet vagyok és minden érdekelt. Nem volt ereje mindentől távol tartani.

De nem csak ereje, de ideje sem volt távol tartani a veszélytől. Az éjszaka minden percében dolgozott, nappal pedig, mint egy rendes vámpír aludt. Kaname egy új vezetőséget szeretne létrehozni, aminek a feje ő maga lenne, hogy a vámpírok uralkodói ismét a Kuran- ok lehessenek, de mégse legyen visszaállítva a társadalmunkban a királyság. Így hát Kaname létre akar hozni egy általa vámpírok tanácsának nevezett szervezetet, melynek tagjai a Kuran- okhoz hűséges nemesek lennének. Mivel annyit értek a politikához, amit Kaname eddig elmagyarázott, nem igazán szóltam ezen ügyeibe, de nem is voltam boldog, amiért minden percét ez tölti ki és sosincs mellettem. Egyszer meg is próbáltam elmondani ezt neki, de mintha a falnak beszéltem volna.
- Kaname! Menjünk el sétálni. Találtam egy tengerparti barlangot, amit a víz mosott ki. Gyere nézzük meg közelebbről.
- Sajnálom Yuuki, de amint látod most nem érek rá. Éppen dolgozom. De szerintem Ruka és a többiek szívesen veled mennének. Hívd el őket- hárította a kérésemet.
- De én veled szeretnék menni- erősködtem tovább.
- Yuuki. Dolgozom! Nincs időm most erre. Menj el mással!- emelte fel a hangját, miközben az asztalánál ült és a telefonért nyúlt.
- De én veled szeretnék kettesben elmenni. Hiányzol Kaname! Értsd már meg- fakadtam ki végül, mire végre felfigyelt.
- Hmm. Te is nekem Yuuki. De tudod, ezt a lehető leghamarabb el kell intéznem, különben a vámpírok fellázadhatnak ellenünk. Nem nagyon merik megtenni, de ez az állapot nem fog sokáig tartani. Addig is kérlek légy türelemmel és várj rám. Rendben? Most pedig eredj. Nézd meg azt a barlangot amit szerettél volna- állt fel a székből. Odajött hozzám, jó szorosan átölelt és megcsókolt. Olyan hévvel, mintha nem akarna elengedni. Őszintén én sem akartam, hogy abba hagyja, de észbe kapott, hogy dolga van és elszakadt tőlem.
- Nem fogom megnézni. Ahogy kérted én várni fogok rád és a tervem szerint ketten fogjuk megnézni azt a vízmosást- bújtam hozzá. Megint megszorongatott, de most én váltam el tőle. Sok akaraterő kellett hozzá, de végül csak sikerült ott hagynom.

Igaz, hogy nem volt rám sok ideje, de azt nem mondhattam, hogy nem szeretett. Sokszor meglepett különböző dolgokkal. Ékszerekkel, ruhákkal vagy egy- egy nagy csokor virággal. Így próbálta pótolni azt, amit az idejével nem tudott megadni. Nem szóltam semmit, mert tudtam, hogy próbálkozik. Ennek ellenére szomorú voltam, de legalább találtam hobbit.

Amíg Kaname dolgozott, addig én a könyveket bújtam. Mindet, amit a könyvtárban találtam. Azokat részesítettem előnyben, melyekben családunk történetei voltak megírva, de minden könyv érdekelt és egyikben sem csalódtam. Mindegyik izgalmas és eseménydús volt. Rengeteget tanultam belőlük a fajunkról, de persze a ,,tanóráim" sem maradtak el. Az edzéseket és Ruka óráit sem hanyagoltam el. Mindegyiken rendesen tettem a dolgomat.

Az étkezéssel sem volt probléma. Ha valaki bejött volna hozzánk, nem vette volna észre, hogy vámpírok közé megy. Emberi étket fogyasztottunk és emberi folyadékot ittunk. Persze a desszerthez nem emberi folyadék volt, hanem ott fogyasztottuk el a szomjúságunk kielégítéséhez szükséges vérmennyiséget, borospoharakból. A vért a földalatti termek egyikében tartottuk, borospalackokban. A konyhában mindig csak annyi volt, amennyi egy étkezéshez szükséges volt. Persze Kaname meggyőződése az volt, hogy nem fogyasztok elég vért a vacsoráknál, ezért lefekvés előtt mindig megkérdezte, hogy szomjas vagyok- e. Ha ,,igen"- nel feleltem a saját vérét kínálta nekem. Csak nagyon ritkán folyamodtam ehhez. Általában kibírtam az étkezésekig, de Kaname nem kötelezett rá, ahogy arra sem, hogy egy szobában legyünk. Ő és én külön hálókban töltöttük a magunk éjszakáját, azaz a nappalokat. Nagyra értékeltem, hogy nem mindent akar egyszerre.

Mikor a nemesi családok megtudták, hogy létezem és hazatértem sorra érkeztek az üdvözlő levelek és a látogatások. Minden nemes valami módon hódolatát fejezte ki előttem. Nekem nem igazán zavart ez bele az életembe, de tetszett, hogy tisztelnek. Nem voltam sohasem hatalom éhes, de nem vetettem meg, ha valaki tisztelt. Nem is törődtem velük. Ezt Kaname- ra hagytam. Ő pedig féltett engem. Nem jöttem rá mitől amíg el nem mondta.
- Attól féltelek, hogy beolvasztanak maguk közé. Azt szeretném, hogy ilyen maradj. Az aki vagy. Aki bármennyire is szomorú vagy elkeseredett, de tud mosolyogni és aki minden szavával, érintésével, csókjával és pillantásával felolvasztja a szívemet borító jeget. Aki melegséget hoz a fagyos éjszakákba. Aki színekkel tölti meg a fáradtságos és monoton hétköznapokat.
Annyira meghatódtam a szeretetén, hogy nem bírtam visszafogni magam és ajkaimmal az övére tapadtam. Jobban szeretett, mint hittem, de én is imádtam őt. Az nap megígértem neki, hogy mindig is az maradok, aki voltam a húga és szeretője, de azok előtt, akik nem tartoznak a családba fel fogom venni a hideg maszkot, ami eltakarja valódi énemet és egy igazi vámpír hercegnővé tesz. Helyeselte az elhatározásomat. Tudta, hogy így megőrizhetjük kapcsolatunk tisztaságát és őszinteségét. Így nem árulhatjuk el egymást és engem sem változtathatnak meg.

Egy délután, mikor épp a szirti pavilonban olvastam az első Kuran királyról egy könyvet, Akatsuki lépett hozzám.
- Elnézését kérem Yuuki úrnő, de levele érkezett.
- Értem. Ki küldte?- vettem át a papírt, ami nem levél, hanem meghívó volt.
Gondosan kibontogattam és elolvastam, közben Akatsuki egy lépést sem tágított mellőlem.

,,Kedves Yuuki és Kaname Kuran!

Mély tisztelettel meghívjuk önöket a Kurosu Akadémia újjá épülése alkalmából rendezett bálunkra.
A bál helyszíne: a Kurosu Akadémia bálterme.
Időpontja: 2010.07.10.
A bálon jelen lesznek: - a nappali tagozatos diákok,
- az esti tagozatos diákok,
- az iskola pedagógusai,
- az iskola igazgatója.
Szeretettel várjuk önöket!
Tisztelettel az iskola vezetősége: Kaien Kurosu és Toga Yagari
2010.07.03."

Nagyon meglepődtem, amikor elolvastam. Nem tudtam milyen nap van az nap.
- Akatsuki! Hányadika van ma?- kérdeztem meg tőle.
- Július 5- e, úrnőm- válaszolta tisztelet tudóan.
- Értem. Ha most megbocsátasz- álltam fel.
A könyvet a pavilonban hagytam és rohantam fel Kaname dolgozó szobájába.
- Kaname! Kaname! Ezt nézd meg- rontottam be hozzá. Szerencsére nem zavartam meg semmiben.
- Mi az? Mi történt Yuuki?- rémüldözött.
- Olvasd el! A nevemre jött, de kettőnknek címezték- nyújtottam felé a meghívót.
Hamar át is futotta és féloldalas mosoly jelent meg az arcán.
- Ez érdekes. Nem hittem volna, hogy még meghívnak minket az akadémia rendezvényére- tette le a papírt.
- Most mi legyen? Elmenjünk?- kérdeztem és megfogtam a kezeit.
- Neked van kedved? Én szívesen elmennék. Jó lenne megmutatni téged az ott maradt nemeseknek is. És az igazgató is megbizonyosodhatna arról, hogy jó kezekben vagy itthon- nézett mélyen a szemembe.
- Nem bánom legyen. És mi lesz Yori- val és Zero- val?- aggodalmaskodtam jó előre.
- Mi lenne? Most legalább gyakorolhatod az általad hideg maszknak nevezett viselkedést és arckifejezést. Na? Mit szólsz?- vont közelebb magához.
- Igazad van. Akkor menjünk el- bújtam bele a mellkasába.
- Jól van. Szerintem jó mulatság lesz. De ha neked nem tetszik, azonnal haza jöhetünk. Vagy én teszem számodra élvezetessé a bált. És ne feledd. Te hozzám tartozol. Nem engedem, hogy másé legyél- szorított teljes erőből magához, ami teljesen megnyugtatott és elvonta figyelmemet az aggályaimról...

2. fejezet

Üdvözlégy újra itthon!




(Yuuki szemszöge)

A Kurosu akadémiát a bátyámmal nem egyedül hagytuk el. Ruka Souen, Hanabusa Aido és unokatestvére, Kain Akatsuki is velünk tartottak. Akatsuki csöndes, vörös hajú, nagydarab, nemes vámpír volt. Mint mondtam Aido unokatestvére. Aido szőke, alacsonyabb, mint Akatsuki, hangos és néha feletébb idegesítő. Szintén nemes vámpír. Ruka, az egyetlen nő velem együtt. Vele cseveghettem női témákról, tehát nem voltam egyedül. Mondjuk Kaname- val voltam, tehát ígyse, úgyse lettem volna magányos. Ruka barnás hajú, vékony, velem egymagas lány. Rengeteget tudott veszekedni Aido- val és észrevételem szerint igencsak jó kapcsolatban volt Akatsuki- val.

->A tiszta vérűeknek és a nemeseknek vannak különleges képességeik. Nekünk is voltak. Kaname és én a földet tudtuk irányítani és bármit össze tudtunk zúzni a puszta akaratunkkal. Mármint ő. Nekem ezeket még meg kell tanulnom. Akatsuki a tüzet tudta létrehozni és irányítani, Aido pedig a jeget uralta kénye kedve szerint. Ruka- nak is megvolt a maga ereje. Bárkit,bárkivel össze tudott ugrasztani. A legjobb barátokból is ellenségeket csinált, ha úgy tartotta kedve. Ezek a képességek segítettek minket a Rido nagybátyám ellen vívott harcban.

A hazafele úton nem volt semmi probléma. Kaname ugyan hallgatagabb volt, mint mi, de azért beszállt néhány velem folytatott beszélgetésbe, vagy egy- egy Aido- val vívott szócsatámba. Aido volt az egyetlen, aki nem tudta megszokni, hogy nem Yuuki Kurosu a nevem, hanem Yuuki Kuran. Egy alkalommal, amikor Kurosu- nak szólított, Kaname úgy nézett rá, mintha meg akarná gyilkolni Aido- t a tekintetével.
- Pardon, Aido?
- Kaname! Hagyd őt. Kell egy kis idő, amíg megszokják a név változást- vettem védelmembe fajtársamat.
- Ne védd őt Yuuki. Meg kell tanulnia a rendet. Te nem vagy Kurosu. Az a név csak azért volt, hogy megvédhessünk téged. Te mindig is Kuran voltál. Ezt vésse az eszébe mindenki- szólította fel az útitársainkat Kaname bátyánk.
- Bocsánatát kérem Kaname úrfi! És az önét is Yuuki Kuran úrnő!- ereszkedett térdre Aido.
- Semmi baj Aido! Tudom, hogy nehéz most megszoknod. Majd kialakul. Hidd el- biztattam.
Majd hátat fordítottam neki és Kaname- hoz futottam. Megragadtam a kezét és így mentünk tovább.

Utunk legnagyobb részét félhomályos erdőkön keresztül tettük meg. Bármennyire is hozzászoktunk már, annyira nem bírtuk a nap fényét, hogy félnapokat tegyünk meg alatta. Hamar megégtünk volna és a szemünknek sem tesz olyan jót. Eltompítja az érzékeinket. Csak a szaglást nem tudja. Néhányszor megéreztük egy- egy ember vérének szagát, de nem zavartattuk magunkat különösebben.

Egy nap alatt hazaértünk. Fáradtak voltunk, de mivel beköszöntött az éjszaka, ismét feltöltődtünk életerővel. Az emberek számára este 6 óra volt, mire a kastélyhoz érkeztünk. Kaname úgy gondolta, hogy amíg megtanulom kordában tartani az erőmet és megtanulom a vámpír élet minden szabályát és fortéját, addig a barátaink a kastélyban maradnak, hogy ne kelljen annyit kocsikázniuk a kastélyhoz.

Hazatérésünkkor az volt Kaname első dolga, hogy körbevezetett engem. Mivel kiskoromban csak a földalatti termeket ismertem, nem voltam tisztában, hogy mi van a felszínen.

A felszín felett a kastély két szintes volt és mint a föld alatti járatok is, hatalmas nagy. Az alsó szinten volt a könyvtár, a bálterem, a nappali és a konyha. Felettük voltak a hálótermek. Minden hálóból nyílt egy fürdőszoba. Kaname dolgozó szobája is az első emeleten volt. Rögtön a hálója mellett. Az én szobám is Kaname hálója mellett volt. Nem akart túl messzire költöztetni magától. És amikor megszülettem, akkor is azt a szobát kaptam, de mikor kiderült, hogy veszélyben vagyok, leköltöztettek a földalatti termekbe.

Én csak azokra emlékszem. Azok sem voltak kicsik, de nem szerettem őket. Nem volt rajtuk ablak. Csak a csillárok nyújtottak fényforrást. A kinti világot mindig is csak könyvekben láttam és Kaname meséiből képzeltem el. Még Kaname is mindig úton volt, amikor kicsik voltunk, de ha otthon volt, az összes idejét velem töltötte. Már akkor is nagyon szerettük egymást elhatároztuk, hogy ha felnövünk össze fogunk házasodni. Kíváncsi vagyok, hogy Kaname ezen szándéka, még nem múlt- e el. Az enyém biztosan nem. Én lennék a legboldogabb, ha Kaname megkérné a kezemet és feleségül venne. De ez esélytelen. Kaname túl elfoglalt. Nincs rám ideje.

Becuccoltam a szobámba és elkezdtem felmérni a terepet. Természetesen a hálókkal kezdtem. Mindegyik ugyanolyan volt. Egy francia- ágy, Tv, íróasztal, erkély, hatalmas ablakok, hosszú sötétítőfüggönyök és padlószőnyeg állt bennük. Kiegészítőként kanapé, fotelek, hifitorony és sok könyves polc is volt. A könyvespolc értelmét nem láttam, hiszen lent volt a könyvtár.

A fürdőszobák is nagyjából hasonlítottak egymásra. Mindegyikben volt egy hatalmas fürdő- kád, egy zuhanyzó, mosdó és a WC.

Kaname dolgozó szobájába nem mentem be, mert pár lépés távolságból is hallottam, hogy telefonál. Ahogy minden szobában, ott is volt vezetékes telefon. Kaname biztos fontos dolog miatt telefonált, ezért nem zavartam meg. Inkább lementem az alsó szintre és ott kutakodtam tovább. A bálterem hatalmas volt. A végében két trónnak tűnő kényelmes ülőalkalmatosság díszelgett. A könyvtár tele volt könyvekkel, a kényelem kedvéért volt benne két kanapé és közöttük egy dohányzóasztal is. A konyha is nagy volt. Tele finomabbnál finomabb ételekkel.A nappali is úgy nézett ki mint egy hálószoba. TV, kanapék, fotelek, hifi és az ehhez hasonló holmik.

Érkezésemkor nem szúr szemet, hogy van még egy edzőterem is. Ott kondigépeket találtam és egy ajtót, ami kivezetett egy edzőpályára. Valószínűleg itt gyakorolhatták a mágiát és edzették magukat a harcokra. A szabadtéri edzőpálya körül széksorok voltak. Régen arra szolgálhatott, hogy versenyeket tarthassanak itt.

A birtok azon része nem izgatott annyira. Inkább a kert és a szirti pavilon tetszett. A pavilonból egyenesen a tengerre lehetett nézni. Kicsivel lentebb a tengerpart széles, hosszú sávja húzódott. Gyönyörű volt. Főleg ilyenkor éjszaka, amikor a hold fénye ragyogott a vízen. Elmélkedésemből bátyám riasztott fel.
- Nos, Yuuki? Hogy tetszik a birtok? Ilyenre emlékszel?
- Nem. Nem igazán. Én ablak nélküli szobákra emlékszem és kevesebb levegőre. Na meg a szobák is kisebbek voltak. És arra is emlékszem, hogy te mindig velem voltál amikor itthon tartózkodtál- léptem közel hozzá, mire ő gyengéden átölelt engem.
- Tudom. Te a föld alatti helységekre emlékszel. Azokhoz a termekhez egy rejtett ajtó vezet. Most már csak én tudom, hogy hol van az az ajtó, de megígérem, hogy neked is megmutatom majd, ha titokban fogod tartani- súgta a fülemben, mire én megborzongtam.
Mindig ezt csinálta velem. Nem zavart különösebben, de mindig jót mulatott a reakciómon. Akár hányszor tette ezt velem, annyiszor pirultam bele.
- Várni fogom, hogy megmutasd. És tudod jól, hogy én megtartom a titkainkat. Nem vagyok pletykás- vágtam be a durcát.
- Tudom. Ezt is szeretem benned. Na gyere. Ideje lenne enni is valamit. Éhes vagyok. Hát te?- karolta át a derekamat és az ebédlő felé irányított.
- Én is annyi ideje csillapítottam éhségemet, mint te. Tehát nekem is kilyukad a gyomrom. De én szomjas is vagyok- közöltem vele.
- Értem. Kibírod, a vacsoráig, vagy most rögtön kérsz- nézett le rám komoly szemekkel.
- Kibírom. Miért? Mi lenne ha nem?- kíváncsiskodtam.
- Akkor most rögtön csillapíthatnád szomjadat a véremmel- állt szembe velem.
- Akkor nem bírom ki. Most azonnal inni akarok- tereltem a csapdámba Kaname- t.
- Ahogy óhajtod Yuuki. Igyál!- térdelt le elém.
- Bátor vagy- hajoltam közel a nyakához. Kivillantottam éles agyaraimat, hogy izgalmasabb legyen a játék. Megízleltem Kaname finom bőrét, de nem haraptam bele, hanem inkább megcsókoltam. Kaname tágra nyílt szemmel lesett, miután elvontam számat a nyakáról és a szemébe néztem.
- Yuuki mi tör...- kérdezte volna, de mutatóujjamat az ajkaira helyezte, ezzel belé folytva a szót.
- Ne becsülj ennyire alá, kérlek. Ébredésem óta ugyan nem sokat voltam vámpír, de vannak olyan dolgok, amiket magammal hoztam gyermekkoromból. Ez is pont ilyen. Tudok uralkodni az ösztöneimen. Kérlek bízz bennem- megfogtam a kezét és felhúztam a földről.
- Tudom. Egy percig sem kételkedtem benned. Ám tudod jól, hogy minden kívánságodat teljesíteni fogom. Mindent meg fogok adni neked, amit csak akarsz. Ezt jól jegyezd meg- megint átölelte a derekamat és megpuszilta a fejem búbját.

A pillanatunkat a gyomrunk korgása zavarta meg. Mindketten szinkronban adtunk hangot éhségünknek. Nevettünk is egy jót és ismét az ebédlő felé vettük az utunkat...

1. fejezet

Zero hétköznapjai




(Zero szemszöge)

Néhány napja történt, hogy egy mocskos tiszta vérű, Kuran Rido felébred évtizedekig tartó álmából itt, a Kurosu akadémián. Rido esküdt ellenségem Kuran Kaname és emberi korában szívemnek olyan kedves Kuran Yuuki nagybátyja volt. Kaname a Kuran- ok ősapja volt, ezért nem volt képes megölni azt a patkányt. Yuuki pedig éppen akkor ébredt fel évekig tartó álmából, így gyenge volt a harchoz. Tehát rám maradt a Kuran család gyilkosának lemészárlása. Szándékom azonban az akadémia megmentése volt, nem a Kuran- ok védelme.

Yuuki, mióta átváltozott nem jelent számomra többet, mint egy ölésre teremtett szörnyeteg, mint minden vámpír. Azon az éjszakán, mikor Kuran Kaname elragadta, Yuuki nem volt egészséges. Hosszú ideje rémálmok gyötörték őt és valami szörnyű dolgot látott egyfolytában maga körül, mert akárhányszor meglátogattam zaklatott volt. Egyszer meg is akart folytatni, mert megijedt. Félt valamitől. Nem vettem volna zokon, ha megfoszt az életemtől. Nem ért valami sokat. E- szintű vámpír voltam- most közrendű vagyok- és vámpírvadász. Köt a vér és vadászom a fajtámat. Amikor E- szintű voltam, Yuuki táplált engem a saját vérével. Akkor megesküdtem, hogy a szolgája leszek. Az áldozata. Azt tehetett az életemmel, amit csak akart.

Azon az éjszakán ébredt fel, amikor ezzel próbálkozott. Leterített, de észhez tért és elengedett. Úgy tett, mintha minden rendben lenne vele, pedig semmi sem volt az. Elhagytam a szobáját és sírni kezdett. Kissé eltávolodtam a szobától, de megéreztem Kaname szagát. Visszarohantam Yuuki- hoz és berontottam hozzá. Sajnos későn érkeztem. Kaname már elragadta Yuuki- t, aki eszméletlenül feküdt a karjában. Kaname jobb híján az ablakon távozott és Yuuki- t a főbejárat szegélyéhez vitte. Én a tetőre mentem onnan könnyebb volt számomra célba venni őt. De megint csak elkéstem. Mire felértem, már nem egy, hanem két vámpír szagát éreztem. Ennek ellenére célba vettem Kaname- t, de Yuuki a testével védelmébe vette és azt mondta:
- Ő... ő az én bátyám.
Nem tudtam elhinni. Hogy Yuuki, az a mosolygós és kedves lány egy gyilkos legyen. Egy tiszta vérű vámpír. De nem bírta sokáig. Az ébredés elvette minden erejét és összecsuklott. Kaname mellette volt és elkapta. Én a csalódástól elvarázsolva nem vettem észre mi történik körülöttem. Hagytam, hogy elmenjenek.

Yuuki- val akkor ismerkedtem meg, mikor Kurosu Kaien örökbefogadott és a családom halála után a házába vitt és Yuuki gondjaira bízott. Annyira kedves és gyengéd volt. Már akkor tudtam mi vagyok és mivé fogok válni, ezért próbáltam távol tartani magamtól, de nem ment. Annyira gondoskodó volt és féltett a magánytól. Kénytelen voltam elfogadni, hogy nem leszek egyedül. Mindig velem volt és vigyázott rám, amennyire tőle tellett. Közel került a szívemhez, ezért volt, hogy mikor felébredt és ismét tiszta vérű lett, nagyon meggyűlöltem. Azt hajtogatta, hogy soha nem leszek egyedül, ő velem lesz és segít céljaim elérésében, de pont ő volt az, aki elárult engem.

Régen minden olyan egyszerű volt. Iskolába jártunk, szekáltuk egymást, Vigyáztunk az iskolára, mint hivatásos prefektusok. És Yuuki távol tartotta magát a vámpíroktól. Távolságtartóbb volt Kaname- val is. A vámpírok bálja után kezdtek újra közeledni egymáshoz. Nem értettem miért. Akkor fogtam fel mi történt, amikor Yuuki azzal állt elő, hogy vámpírrá akar válni. Akkor még nem tudta, hogy mindig is az volt. Azok voltak a szép idők. Amikor nem kellett semmi miatt aggódni.

Miután a nagybátyjukat, Rido- t meggyilkoltam végleg, Yuuki és Kaname elhagyták az akadémiát, néhány nemessel egyetemben. Előtte még felvittem Yuuki- t arra a helyre, ahol megtudtam mi is ő valójában. Megkértem, hogy igyon a véremből, mint annak idején én is ittam az övéből. Fanyalogva, de teljesítette a kérésemet. Akkor megesküdtem arra, hogy addig nem nyugszom, amíg ki nem irtom a vámpírokat és mivel ő is az, őt is meg fogom keresni és megölöm. Nem zavarta ez az elhatározásom. Azt mondta: ,,Várni foglak."
Nem is volt más választása. Ha tetszik neki, ha nem, akkor is előbb utóbb véget vetnék az életének. Mert ő egy tiszta vérű vámpír és a vadászoknak minden vámpír ellensége. Nem is értem, hogy tudott Kurosu igazgató két vámpírt is örökbe fogadni és felnevelni. Hogy tudott velünk egy fedél alatt élni?

Jobb híján ezen gondolkodom a szabadidőmben, ami elég sok van mostanság. Az iskola fele romokban, ezért jó néhány órát nem tudnak megtartani. Az itt maradt vámpírok is jól viselkednek, már ha lehet egyáltalán ilyet mondani egy vérszívóra. Nem próbálkoznak semmivel. Beérik a vértablettákkal, amiket adunk nekik. A nappalisok sem sejtenek semmit ami történt. Azt hitetjük velük, hogy felújítják az iskolát. Persze akik átélték a harcot, mint bujdosók, azoknak azt mondtuk, hogy ki akarták fosztani az iskolát. Hülye magyarázat, de megtette a magáét. Az emberek tudatlanok, ami nekünk az élet feltételünk. Csak így maradhat titokban az iskola szándéka, ami az, hogy a vámpírokat és embereket megtanítsák együtt élni ,,harmóniában". Baromság, de nem az én dolgom. Én csak egy egyszerű prefektus vagyok itt. Egy bábu a sakkjátszmában. Ha nem lesz szükség rám, egyszerűen eltesznek láb alól.

De lehet, hogy én fogok előbb megpattanni. Unalmasak a hétköznapok. Reggel felkelni, iskolába menni, tanítás után késő éjszakáig őrizni az iskola rendjét, majd bevenni azokat a nyavalyás vértablettákat, aludni és minden nap ugyan az kezdődik elölről. Elegem van. Ha legalább valami prefektusi munkám lenne, de az sincs. A vámpírok is ugyan annyira megijedtek az iskola harca miatt, mint az emberek. Nem mernek bajt keverni. De meglehet az is, hogy azért vannak beszarva, mert egy új tiszta vérűt köszönthetnek maguk között. Valakit, aki vezethet és irányíthatja őket. Yuuki a Kuran- ok lánya, akik még a vének tanácsa előtt a vámpírok királyai és királynői voltak. Yuuki- t úgy is hívják, hogy a ,, vámpír hercegnő". Találó név, ha már Kaname a ,,vámpírok királya" nevet viseli. Az biztos, hogy nekem Yuuki nem a hercegnőm, Kaname meg nem a királyom, tehát nem tartozom hűséggel nekik.

Sajnos pechemre kezdenek engem is bevonni az újjá építési munkálatokba. Sokat kell segítenem, mondván erősebb vagyok, mint az átlag emberek, így málhás szamárnak használnak. Amíg nem kell szerszám közelébe mennem addig semmi bajom ezzel, de én inkább a fegyverekhez értek, mint a szerszámokhoz. Kaien szerint egy férfinak mindenhez értenie kell, legalább egy kicsit. Amíg nem akar barkácsolni tanítani addig hagyom, had tartson nekem szentbeszédet. Az egyik fülemen be, a másikon ki.

De nem ez az egyetlen dolog, ami miatt szépítjük az akadémiát. Már majdnem befejeződtek az újjá építési munkálatok, mikor az igazgató azt a döntést hozta, hogy az akadémia bált szervez a felújítás megünneplésére. Erre a bálra mindenki hivatalos volt. A nappali és az esti tagozat is. Nekem is jelen kell lennem, különben Kaien padlót fog. Még ha el is megyek, inkább rend fenntartóként leszek jelen, mintsem azért, hogy mulassak. Az ilyen táncos hülyeségeket nem nekem találták ki. Nem is izgatnak igazán. Lényeg a lényeg, gyorsan lezavarom a dolgot és azt csinálok, amit akarok.

Terveim szerint a bál után el kezdem felkutatni a Kuran- ok kastélyát és betartom a Yuuki- nak tett ígéretemet. Megölöm őt és az ottani családját is, de mintha azt mondta volna, hogy a szülei már rég meghaltak. Jah! Igen. Az a Rido mocsok ölte meg őket is. A saját testvéreit is.

Mindig is tudtam, hogy a vámpírok gyilkos szörnyek. A saját fajtársukat sem kímélik. A családjukat sem tartják tiszteletben. Szegény Ichiru fivéremnek is egy ilyen vette el az eszét. Beleszeretett Hio Shizuka- ba, a családunk gyilkosába. Sosem értettem mit csíp rajta, de ő meg azt nem értette én mit csíptem Yuuki- n. Most már én sem értem. De már nincs is szükség rá. Nem sokára úgy is meghalnak mind...

Üdv mindenkinek! Végre elkezdődik a VKH, azaz a Vampire Knight Hunting! Az újabb fejezetekről az oldalmenüben találhattok információt, ahogy a frissítésekről is. Nagyon jó szórakozást kívánok mindenkinek! Ha helyesírási hibákat találnátok az írásomban, kérlek szóljatok, hogy kijavíthassam és legközelebb odafigyelhessek rá.




Epilógus

(Yuuki szemszöge)

Fényes nappal volt. A nap sugarai bántották a szememet és égették a bőrömet. De alig éreztem. Mereven néztem magam elé és az elmúlt hét történéseit gondoltam végig. Visszaemlékeztem azokra az időkre, mikor még ember voltam.

Emberi létezésemben egy különleges akadémia gimnáziumának első éves tanulója voltam, a Kurosu akadémia- é. Ez az iskola nem hasonlított egyik akadémiához sem. Az igaz, hogy bentlakásos volt, mint a többi, de volt egy titka. Ehhez tudni kell, hogy két tagozata volt. Esti és nappali tagozat. Azonban az esti tagozatosok egytől egyig a fajom tagjai. Vagyis vámpírok, akiket köt a vér átka. A nappali tagozat pedig, hogy az iskola fenntarthassa az álcát, emberekből állt.

Hogy titkuk ne lepleződjön le, az esti tagozatosoknak meg lett tiltva az iskola területén való vérivászat. Helyette vértablettákkal kellet pótolniuk a vérszükségletüket, de képesek voltak az emberi ételek fogyasztására is. Furcsa volt belegondolni, hogy valaha én is ennek az akadémiának voltam az egyik prefektusa, vagyis őrzője. Én és valamikori társam Kiryuu Zero vigyáztunk arra, hogy az estisek titka titokban maradjon. Továbbá őriztük az iskolai rendet. A mi feladatunk volt egy- egy elkószált estis vagy nappalis visszaküldése a saját pavilonjába. A tagozat diákjai ugyanis pavilonokban laktak. Az estisek a hold- a nappalisok pedig a nap pavilonban töltötték a maguk éjszakáját.

Az is a kötelességeink közé tartozott, hogy amikor a két tagozat találkozik egymással, a teremcserekor, egyik nappalis se jöjjön rá, kikkel is jár egy iskolába és hogy ne rohanják le szegény estis fiúkat. Az estis fiúk nagyon népszerűek voltak az iskola lányainak körében. Nem tagadom szerintem is helyesek voltak. De nekem csak egyetlen egyen akadt meg a szemem. Kaname Kuran- on, aki mint nem rég kiderült a saját bátyám és jegyesem, akit a végtelenségig szeretek.

Ő volt az, aki mindig vigyázott rám. Még kicsi voltam, mikor édesanyám elvette az emlékeimet arról, hogy minek is születtem és emberré változtatott. Kaname talált rám, mikor egy E- szintű vámpír éppen a véremet akarta. Elvitt egy Kaien Kurosu nevű veterán vámpírvadászhoz, aki örökbefogadott engem és felnevelt, később Zero- val is ugyan ezt tette, akinek a családját egy tisztvérű fajtánk béli, Hio Shizuka mészárolta le. Emberként éltem az életemet, távol attól aki a legtöbbet jelentette számomra. Néha ugyan meglátogatott Kaname, de az nem volt ugyan az. Az akadémiai élet megkezdésekor ugyan eltávolodtunk egymástól, de szerelmem egy cseppet sem csitult iránta.

Emberi mivoltom akkor ért véget, mikor szörnyű rémálmok és látomások kezdtek el kísérteni engem a múltammal kapcsolatban. Kaname segített ez alkalommal is. Visszaadta azt, ami születésemmel együtt járt. A vámpír életet. Ahogy bátyám, Kaname, én is tiszta vérű vámpír voltam. A tiszta vérű Kuran család egyetlen leánya.

Az átváltozásom nem volt olyan fájdalmas, mint képzeltem volna. Kaname megpróbált elaltatni, de akkor nem hatott rám a vámpír- mágia. Viszont nem késlekedhetett, mert Zero azon volt hogy megölje őt és engem biztonságban tudjon. Mert Zero vámpírvadász. És különleges érzéseket táplált irántam. Amikor ember voltam, számomra sem volt közömbös, de nekem mindig is Kaname volt az első. Ez Zero- t rendkívül zavarta, mert abban a hitben volt, hogy ember és vámpír között nem lehet semmi.

Csak hogy én nem vagyok ember. Valójában sosem voltam az. Csak hosszú éveken keresztül aludtam. Kaname bátyám a saját vérét itatta meg velem és ennek köszönhetően felébredtem álmomból. Az első vér amit megízleltem, az ő vére volt. Az átváltozásom után elájultam és mikor felébredtem szintén Kaname vérével csillapítottam szomjamat. Ő nem hogy haragudott ezért, de meg is dicsért, hogy ügyes voltam. A vér ivás ösztönből ment nekem.

Nem sokkal az átváltozásomat követően, a nagybátyánk, Kuran Rido is felébredt. Az ő életének Zero vetett véget. Kaname nem kockáztatta, hogy veszélynek tegyen ki, ezért úgy döntött elhagyjuk az iskolát. Én szó nélkül követtem őt, hiszen már nem tartoztam a nappali tagozat emberei közé. És mindenkinek szemet szúrt volna, ha hirtelen tagozatot váltok. A búcsúzás az iskolától nem volt olyan szomorú. Nem kötött oda túl sok minden. Ami meg odakötött, az velem jött. Kaname volt az és a prefektusi fegyverem, Artemis- Vadász istennő. Nevelő apám, Kaien Kurosu, Kaname lelkére kötötte, hogy vigyázzon rám és tegyen engem boldoggá, ahogy hajdanán ő megígérte anyámnak, hogy mindig boldog leszek és mosolyogni fogok. E felől szemernyi kétségem sem volt. Biztos voltam benne, hogy Kaname oldalán boldog leszek és életerős.

Zero pedig nem is vette a fáradtságot, hogy rendesen elbúcsúzzon. Ezen szándékát azzal fejezte ki, hogy megígérte egy nap majd eljön értem és megöl. Feltett szándéka volt ugyanis kiirtani a vámpír fajt, melynek ő is része volt, mint közrendű vámpír. Én erre csak annyit válaszoltam neki, hogy várni fogom. De azt nem mondtam, hogy hagyni is fogom magam. Addigra megtanulom használni az erőmet és le fogom győzni.

Mikor elköszöntem Zero- tól, Kaname azt hitte az akadémián akarok maradni, de nagyot tévedett. Mikor megjelentem a szobája ajtajában nagyon szomorú volt. Meg vigasztaltam és elindultunk haza, a Kuran- kastélyba. Néhány nemes vámpír barátunk is úgy döntött, hogy velünk jön. Ruka Souen, Hanabusa Aido és Kain Akatsuki is velünk tartott. Unokatestvérünk, nagybátyánk fia, Senri Shiki fotómodell volt. Társával Rima Toya- val együtt más felé vették az irányt. Kaname nagyon jó barátja, Takuma Ichijou pedig a hírek szerint elhunyt, mikor nagyapját szándékozott megölni. Én nem hittem, hogy Ichijou ilyen gyenge lenne. Hittem, hogy életben van valahol. Majd meglátjuk mit hoz a jövő. Egy biztos. Engem Kaname oldalán fog érni...