Vampire Knight Hunting

17.fejezet

Levél az akadémiáról




(Yuuki szemszöge)

Hála az égnek szerencsésen hazaértünk a Kurosu akadémiáról. Aido, Ruka és én értünk a kastélyhoz először. Aido vállalta a feladatot, hogy kint marad és bevárja Kaname- ékat. Addig én és Ruka bementünk a kastélyba felfrissülni. Vettem egy meleg zuhanyt és felvettem egy fehér ujjatlan  ruhámat. Hogy ne fázzam egy szintén fehér kendőt terítettem a vállamra és lementem a nappaliba, hogy ott várjam Kaname- t és a többieket. Órák teltek el, de nem jöttek, lassan úrrá lett rajtam a félelem. Már rég vacsora idő volt. Kezdtem megszomjazni és megéhezni, ezért Ruka- val vacsorát készítettünk elő. Megterítettünk és elővettük az ételeket. Ruka- t kértem meg, hogy a kamrából vegyen elő vért, amíg én szólok Aido- nak.

Kimentem és behívtam Aido- t.
 - Aido! Kérlek gyere és vacsorázz velünk- léptem ki a szabadba, ahol hűvös volt, ezért összefogtam a vállamon a kendőt.
 - Kaname úrfi még nem érkezett meg! Bevárom őket is- ellenkezett.
 - Gyere csak be. Először is mert hideg van. Másodszor pedig nem hiszem, hogy te ne lennél éhes és szomjas. Harmadszor is nem hinném, hogy Kaname és a többiek felbukkannak az elkövetkezendő egy órában. Úgyhogy gyere- karon ragadtam és beráncigáltam a kastélyba.

Asztalhoz ültünk, megvacsoráztunk. Két pohár vért ittam meg, de nem éreztem elégnek, mégsem ittam többet, mert nem akartam gyengének tűnni előttük. Épp leszedtük az asztalt, mikor a nevem említésére lettem figyelmes.
 - Ti szólítottatok?- fordultam meg rémülten.
 - Nem úrnő. Nem mi voltunk- rázta meg a fejét Ruka.
 - Akkor ezek a fiúk- kiáltottam és mindent az asztalra raktam a kezemből és kiszaladtam az előtérbe.
Kaname ott állt egy szál rózsával a kezében. Olyan boldog voltam, hogy eszemet vesztve rohantam a karjaiba.
 - Kaname! Annyira hiányoztál! Úgy féltem. Féltettelek titeket. Mi tartott ilyen sokáig?- sírtam mellkasába temetve arcomat.
 - Semmi baj kedvesem! Te is hiányoztál nekem. Kis kerülőt kellett tennem, hogy eltereljem a nyomainkat. Na ne sírj! Ezt a rózsát neked hoztam- ölelt át gyengéden, mégis sokatmondóan és a hajamba tűzte a rózsát.

Nem tudtam abbahagyni a sírást. Ezek nem bánat könnyek voltak, hanem a megkönnyebüléstől sírtam.
 - Yuuki drágám ne sírj már. Semmi bajom! Nem tudom nézni ahogy sírsz- felemelte a fejemet és megcsókolt, ezzel elhallgattatva. Karjaimat a nyaka köré fontam és beleéltem magam megnyugtató csókjába. Mikor elfogyott mindkettőnk levegője elváltunk és észre vettem, hogy maszatos az arca.
 - Kaname! Tiszta piszok vagy! Gyere csak!- lehúztam a kendőt ami a hideg ellen védett és törölgetni kezdet Kaname izzadságtól és portól koszos arcát.
 - A fürdő többet segít édesem. Ha megengeded vennék egy forró zuhanyt és megvacsoráznék a társaságodban- nézett rám meleg tekintetével.
 - Remek ötlet, addig előkészítem a vacsorádat. Akatsuki és Ichijou már elmentek enni szóval kettesben leszünk- mosolyogtam.
 - Így értettem. Tökéletes lesz- puszilta meg a fejem búbját és felment az emeletre a hálótermébe, én pedig a konyhába vettem az irányt, hogy megterítsek neki.

Mire megterítettem Akatsuki és Ichijou befejezték a maguk vacsoráját és elmentek a dolgukra. Gondolom, mert mind fáradtak vagyunk a hálószobájukban kerestek valami nyugodt kis elfoglaltságot.

Mire előkészítettem Kaname számára is a vért, addigra már elkészült a tisztálkodással és tiszta inget és egy sötét barna vászon nadrágot kapott magára. Amint meglátta milyen étek várja nagyon meglepődött.
 - Sült csirke és steak burgonya? Mikor volt ennyi időtök főzni?- lépkedett felém. Illetve a bőséges asztal felé.
 - Amíg rátok vártunk hosszú idő eltelt. És Ruka- val gondoltuk hasznosan is eltöltjük- vontam vállat mosolyogva, mert láttam a szemében, hogy rávetné magát az ételre.
 - Értem. És miért csak egy személyre terítettél. Te nem eszel velem?- vonta fel egyik szemöldökét.
 - Nem, mert én már jól laktam Ruka- val és Aido- val együtt amíg rátok vártunk, de egy pohár vért elfogadok- mosolyogtam és leültem vele szemben egy székre.
 - Helyes. Akkor igyunk kettőnkre!- ült le ő is és kitöltött egy- egy pohár vért.
 - Inkább kettőnkre és a barátainkra is- javítottam ki, majd felhúztuk az italunkat.
 - Ahogy tetszik. De most ennék is. Mesés illata van az ételnek- szedte teli a tányérját krumplival és még több csirkével.
 - Természetesen, de meg ne fulladj. Nem eszi meg előled senki- kacagtam, mert úgy porszívózta be a kaját, mintha legalább egy hete nem ehetett volna semmit.
 - Igyekszem szívem, de farkas éhes vagyok. Zero megfuttatott minket- nézett fel rám egy percre abba hagyva az evést.
 - Ahogy minket is. Egyél nyugodtan. Nem zavarlak- bólogattam.
 - Te soha nem zavarsz. Biztos nem kérsz? Nem hiszem hogy sokat ettél a maradékból ítélve- bökött a csirkére és a steak krumplira.
 - Eleget ahhoz, hogy holnapig ne legyek éhes. Tele vagyok, de ha ez megnyugtat add ide a villádat- nyújtottam a kezemet.
Felszúrt rá egy hatalmas darab húst és a kezembe adta volna, ha nem támad kedvem játszani.

Szám széles vigyorra húzódott és megkerültem az asztalt. Kaname nézett egy nagyot, de megértett mindent, amikor mellette álltam meg. Nem adta át az evőeszközt, hanem ő tette a számba. Gondosan megrágtam és lenyeltem a falatot. Köszönet képpen megcsókoltam szívem választottját, aki annyira bevadult a játékomra, hogy leverte a tányért az asztalról és az ölébe kapott. A levegőt visszatartva élveztük egymást, de mikor elfogyott az utolsó csepp oxigén is elváltunk egymástól.

Lenéztem az asztal alá, mire Kaname is követte pillantásomat. A levert tányéron nevettünk egy nagyot és felálltunk, hogy összetakarítsuk a zsíros étel földön heverő maradványait. Ketten murisabb volt, mint ha egyedül csinálom. Szórakoztattuk egymást közben. Összekentük egymást vízzel és egymást dobáltuk a vizes törlő ronggyal. Észre sem vettük, hogy mindeközben kihajnalodott. A nap fényes sugarai bántották szemeimet, ezért igyekeztem elfordulni. Kaname tapasztaltabb volt és jobban hozzá volt szokva. Gyorsan az ablakhoz lépett és behúzta a sötétítőket. Befejeztük a pakolást és csatlakoztunk a barátainkhoz, akik szintén okosak voltak és besötétítettek a kastély többi szobájában.

Kimerültek voltunk mindannyian. Váltottunk még néhány szót, de nem bírtuk tovább a nappal számunkra éjszaka. Eloszlottunk az emeleten. Mindenki ment a maga hálójába. Kaname elkísért engem az enyémig, hiszen egymás mellett voltunk.
 - Jó éjt kedvesem!- csókolta meg a kezemet.
 - Köszönöm! Neked is legyen jó éjszakád és szép álmod!- bólintottam.
 - Ha te is szerepelsz benne biztosan az lesz- húzta mosolyra száját.
 - Akkor egy véleményen vagyunk. Álmodjunk egymással és akkor megoldottuk a problémát!- vetettem fel.
 - Remek ötlet. Én biztos veled fogok- ölelt át.
 - Én pedig veled!- viszonoztam. Néhány másodperc után búcsút intettünk egymásnak aznap éjjelre.

Nekem azonban nem voltak szép álmaim. Mi több aludni sem tudtam szinte. Szomjúság gyötört. Kellett nekem vakmerőnek lennem. Nem tudtam álmodni, ezért nem tudtam Kaname- val álmodni. Bármennyire is szomjazom, nem adhatom Kaname tudtára. Nehéz kihívás, mert nem vágytam semmi másra abban a pillanatban, mint Kaname éltető vérére és arra, hogy fogaimat Kaname nyakába mélyesszem, ám gyorsan ki is vertem a fejemből. Nem akartam megölni őt. Szeretem! Mindennél jobban szeretem!



Sajnos- mint kiderült- az élet nem habos torta. A napok ugyanúgy folytatódtak, mint mielőtt elmentünk volna az akadémiára. Kaname reggeltől estig dolgozott. Rám alig maradt ideje. A dolgok csak abból különböztek, hogy nem mutatkoztunk nyilvánosan. Nem léptünk utcára, csak ha nagyon muszáj  volt. Kaname engem még akkor sem engedett ki. Bosszankodtam is eleget, de mindig csak nevetett rajtam, ahogy puffogtam.

Én viszont nem voltam ilyen megértő. Kezdett ingerelni, hogy Kaname reggeltől (mármint a mi reggelünktől) estig a dolgozó szobájában poshad, nekem meg nincs jobb dolgom megint, mint a könyvek. Szeretek olvasni, nem erről van szó, de hiányolom Kaname társaságát. Nekem nem elég az, ha vacsoránál találkozunk, mert akkor megoszlik a figyelme mindenki között. Azt akartam, hogy néha legyen csak velem kettesben. Egyszer kérdőre vontam, de lerázott azzal, hogy megint a régi ügyön, az új kormány, a vámpír tanács ügyén dolgozik.

Egyik nap éjfél környékén járhattunk (az emberi idő szerint, számunkra dél volt). A bál után eltelt két hét. Megelégeltem, hogy Kaname még mindig nem mutatkozik. Felmentem az emeletre és berontottam a dolgozó szobájába. Papír munkát végzett és összerezzen, mikor az ajtó becsapódott mögöttem.
 - Mi történt Yuuki? Mi ez a tombolás?- nézett rám kérdőn.
 - Semmi különösebb dolog nem történt Kaname. Pusztán megelégeltem, hogy soha nem vagy velem- fontam össze karjaimat a mellkasomon.
 - Dehogy nem. A vacsora alatt is együtt vagyunk- állt fel, hogy közelebb jöjjön, de távolságot akartam tartani, hogy érezze milyen, ha ejtve van a vámpír, ezért hátrálni kezdtem és nevettem, mint aki megőrült.
 - Én arra gondoltam, hogy soha nem vagyunk kettesben, mert egész álló nap idebent kuksolsz és ki se dugod az orrodat, hogy megnézd mit csinálok vagy szólj egy kedves szót. Hiányzol Kaname! Fel tudod fogni mit jelent ez? Nem bírom! Szeretnék veled lenni. Vedd már észre az érzéseimet!- buktam ki végleg és széttártam karjaimat, hogy lássa komoly vagyok.
 - Azt hiszed én nem erre vágyom? Ugyanúgy gyötrődöm, mint te. De valakinek ezt is meg kell csinálnia- mutatott a papírokra és megemelte a hangját. Kezdte leveszíteni a türelmét.
 - Igazán? Ha annyira vágyakoznál utánam tudnál időt szorítani nekem is az életedben. Nem kérek sokat. Csak egy... nem is tudom akár 10 perc is elég. Napi 10 perc. Az nem sok- ordítottam már teli torokból.

Kaname itt teljesen elvesztette higgadtságát és nehéz fenyegető léptekkel indult el felém. Megijedtem és tovább hátráltam, míg végül az ajtónak estem háttal. Kaname semmivel nem törődve közelített és utolért. Nagyot vert az ajtóba és egy erős, vad és követelődző csókot nyomott az ajkaimra.

Nem bírtam tovább. Az érzelmek utat törtek maguknak és könnyek formájában nyilvánultak meg. Kaname észrevette, hogy sírok és abbahagyta a csókot. Nem akartam elengedni, átöleltem. Viszonozta, de az ő ölelése kétségbe esett és olyan volt, mint aki magához akarna láncolni.
 - Soha ne kételkedj az érzéseimben- suttogta a fülembe.- Hah! Igazad van! Ideje észrevennem magamat. Bocsáss meg kérlek! Esküszöm, hogy mostantól több időt fogok neked szentelni, de ne várj sokkal többet, mint most. Amíg ez el nem rendeződik, addig nem lehetünk teljesen szabadok és a figyelmem sem lehet teljesen a tiéd. De mindent elkövetek, hogy minél hamarabb sikerüljön véghez vinnem a terveimet- esküdözött.
 - Én csak ennyit akarok egyelőre, de tartsd meg szavad és siess. Addig pedig minden türelmemmel várni foglak- még egy utolsó kis csókra egyesültünk és elhagytam a szobát.

Este vacsora után Kaname szavához hűen nem ment vissza a munkához. Kézen fogott és a szalonban beszélgettünk. Ámde most, hogy végre a figyelmének egy része csak az enyém, az én figyelmem nem lehet az övé. Mindent meg kellett tennem, hogy ne ugorjak a nyakának és ne kezdjem szívni a vérét. A szomjúság még mindig kielégíthetetlenül kínozott. De amikor Kaname az ölébe húzott és átölelt, mint aki halálos bűne után vezekel, elszállt a szomjúság és csak ő létezett számomra.
 - Ne aggódj Yuuki! Még ha úgy is érzed, hogy elhanyagollak azt ne feledd, hogy én mindig vigyázni fogok rád! Te vagy a mindenem! Ezt ne feledd el soha se- simogatta megnyugtatóan a hátamat.
 - Rendben. Igyekszem észben tartani!- kuncogtam és amennyire csak lehetett odabújtam hozzá, de rövidke boldogságunkat beárnyékolta a hajnalodás.- Auuu! Ez irritál!- Bújtam el Kaname ölelésében a fény elől.

Kaname időközben behunyt szemei idegesen kipattantak és rohant az ablakhoz, hogy besötétítsen.
 - Jól vagy drágám? Már nem fáj ugye?- kérdezte és tekintete bűn bánást sugárzott.
 - Persze! Nem fájt, csak irritált. Az alvás alatt nem volt probléma a fénnyel- simogattam meg a fejét.
 - Előbb utóbb meg fogod szokni ismét, de addig egy kicsit zavaró lesz a hajnal hasadás- tette kezét az arcomra.
 - Amíg megszokom, igyekszem elkerülni- nevettem.- Most viszont ideje lenne vissza vonulni mára. Nem gondolod?
 - De igen. Menjünk! Gyere!- kapott ölbe és együtt nevetve cipelt fel a szobámig.- Jó éjt hercegnőm! Holnap reggel találkozunk!- rakott le és egy jó éjt puszival búcsúzott.
 - Ugye te fogsz kelteni?- néztem rá kérlelve őt.
 - Hmm. Hát persze!- mondta megfontoltan. Szerintem úgy gondolta, hogy ennyi még mindig belefér.
Megvárta, hogy becsukjam magam mögött az ajtót és csak utána tért a saját hálótermébe.

Megfürödtem, felvettem a hálóingemet, amit az akadémián kaptam tőle. Imádtam. Akárhányszor mostuk ki, megőrizte Kaname kellemes és megnyugtató illatát. Fáradt voltam és kimerült, tehát ágyba bújtam, de nem tudtam aludni. Túl szomjas voltam. Egy- két órán át még próbálkoztam az alvással, de sikertelenül. A végén annyira elvette az eszem a torkom szárazsága, hogy kimásztam az ágyból. Tudtam, hogy már mindenki alszik, ezért csendesen átmentem Kaname szobájába.

Kaname is békésen álmodott. A nevemet mondogatta, tehát velem álmodott. Olyan bűntudatom volt, hogy majdnem elsírtam magam. Odalopóztam az ágyhoz és felmásztam Kaname fejéhez. Gyönyörű volt az alvó Kaname arca. Egész este tudtam volna nézegetni, de megérezte, hogy ott vagyok és felébredt.

Nagyon megijedt. Még egyszer sem látogattam meg ilyen időpontban a szobájában.
 - Mi a baj Yuuki? Történt veled valami?- rémüldözött.
 - Nem semmi. Azaz semmi komoly- néztem le a térdemre.
 - Akkor hogy- hogy ilyenkor itt talállak?- emelte fel az államnál fogva a fejemet és a szemembe nézett.
 - Kaname én... én...- dadogtam, mert szégyelltem magam.
 - Te? Mi van veled?- cirógatta meg az arcomat.
 - Szomjas vagyok. Nagyon szomjas- bámultam rá jelentőség teljesen.
 - Ezt nem kell szégyellned kedvesem. Vámpír vagy és alig egy hónapja ébredtél fel hosszú álmodból. Ez igazán természetes- nevetett halkan.- És már mondtam, mindent meg fogok adni neked, amit akarsz. Ha a vérem kell, megkapod azt is, csak ne lássalak szenvedni, mert attól én is szenvedek. Na, gyere!- húzott oda magához és oldalra döntötte fejét, hogy szabad utat adjon a fogaimnak.

Lesimítottam Kaname kósza haj tincseit a nyakáról, megízleltem és hezitálás nélkül beleharaptam. Annyira elragadott a hév, hogy ledöntöttem Kaname- t az ágyra, hogy korlátok nélkül ihassak. Kaname vére íny csiklandozó volt és éltető. De elég sokat kellett kiszívnom ahhoz, hogy jól lakjak vele.

Mikor teljesen eltűnt a szomjam leváltam Kaname nyakáról és megpusziltam a fogaim okozta sebhelyet.
 - Holnapra eltűnik! Jobban vagy már? Elég volt?- simogatta a fejemet, de nem ült vissza föl, hanem még mindig fekve voltunk.
 - Igen! Nagyon köszönöm! Remekül vagyok! De te is?- én pedig a sebhelyet cirógattam. Éreztem, hogy kezd elnyomni az álom. Amit az elmúlt napokban elszalasztottam, az most kezdi behozni magát.
 - Semmi bajom. Boldog vagyok, hogy jól érzed magad- suttogta a fülembe, amitől szokásom szerint összerezzentem.
 - Remélem tényleg eltűnik holnapra- csókoltam meg megint a sebet. Annyira kimerült voltam, hogy fejemet Kaname vállára hajtva hunytam le szemeimet.
 - Igen. Én is álmos vagyok- mondta egyenletessé váló szuszogásomat hallva.
Még éreztem, ahogy magunkra húzza a takarót és elmotyog egy ,,Szép álmokat!", de utána se kép, se hang. Átadtam magam az álmoknak, amik természetesen Kaname- ról szóltak.

Reggel, ahogy ígérte, Kaname ébresztett. A karjaiban ébredtem, ebből arra következtetve, hogy ő is csak nem rég kelt.
 - Nagyon szép estém volt tegnap! Főleg, mikor arra aludtam el, hogy azt hajtogatod szeretsz!- újongott.
 - Meghiszem azt. A saját húgod szívta ki belőled az életet- hitetlenkedtem.
 - Az nem érdekelt. Arra nem is figyeltem. Csak arra, hogy egyre jobban érzed magad és a gyönyörű hangra, ami az ivásodat kísérte- hanyatt fektetett, fölém hajolt és ebben a pózban csókolt meg. Kissé félreérthető volt, de nem zavart. Szívesen odaadtam volna magamat neki az éjszaka történtek miatt.- Yuuki! Bocsáss meg, de ideje dolgoznom. De tudod mit? Éjfél környékén gyere fel és látogass meg.
 - Számíthatsz rám!- bólogattam és kikászálódtunk az ágyból.

A nap javában tartott már. Szokás szerint, ha jó idő volt ma is a szirti pavilonban voltam. Egy emberek által írt könyvet olvastam a fajtánkról, mikor hirtelen Seiren jelent meg előttem.
 - Üdvözlöm önt, Yuuki úrnő! Ezt a levelet Kurosu Kaien küldi önnek- térdelt le és felém nyújtotta a borítékot.
 - Értem! Köszönöm Seiren! Kérlek várd meg míg választ levelet írok neki! Gyere fel velem az én dolgozó szobámba.
Igen nekem is volt egy. Az akadémiával kapcsolatos ügyek egy részét ugyanis nekem kellett intéznem.

Felmentünk a szobába és kibontottam a levelet, miközben helyet foglaltunk az íróasztalnál.


,,Kedves Yuuki!

Zero nevében írok most levelet neked. Hallottam a haza utatokon történtekről és mélységesen sajnálom Zero és Toga tetteit. Zero büntetésben fog részesülni cselekedetéért, de úgy vélem Toga már megkapta a magáét. Véleményem szerint megérdemelte amit kapott, de mégis úgy vélem eltúloztátok a csatát. Toga súlyos sérülést kapott. Állapota stabil, de még mindig nem tért magához. Kérlek a jövőben korlátozzátok az akadémia tagjai felett alkalmazott támadások erősségét. És még egyszer bocsásd meg Zero- nak bal lépését!

Köszönettel:  Kaien Kurosu
2010. 07. 12."



A levél elolvasása után roppant dühös lettem. Szemem izzott a felháborodástól. Még hogy fogjuk vissza magunkat? Ha megtennénk megölnének azok az átkozottak. Nem vártam meg, amíg kijózanodom. Elkezdtem válaszolni Kaien levelére.

Perceken belül kész voltam.
 - Köszönöm a türelmedet Seiren! Ezt kérlek vidd el Kaien- nek!- adtam át neki a Kuran pecséttel ellátott papírost.
 - Ahogy óhajtja! Viszlát!- vette át a levelet meghajolt és elment.
Nem volt kedvem visszamenni a friss levegőre. Az asztalra könyökölve kezdtem el gondolkodni Kaien írásán...